Újságíró a mesék világában

Újságíró a mesék világában

Lehet, hogy kevesen tudják a csendes szavú, magát előtérbe helyezni nem igazán szerető muzslyai Kónya-Kovács Otíliáról, az Újvidéki Rádió és a Bánáti Újság munkatársáról, hogy többszörösen díjazott mesemondó.

Habár, mint azt Oti is állítja, nem túl gyakran szánja rá magát e tudományának a megcsillogtatására. És beszélni is csak vonakodva, szűkszavúan akart róla. Egy újságíró, akiből úgy kellett kihúzni a mondatokat!

Kónya-Kovács Otília a vajdasági Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny kiemelt elismerését, a Mesefa díjat 2011-ben érdemelte ki. Az idén viszont a Hagyományok Háza által meghirdetett, határokon és generációkon átívelő, Hencidától Boncidáig című, felnőtteknek szóló népmesemondó verseny legjobbja lett kezdő tehetség kategóriában.

A népmese ma már a gyermekvilág részének számít a köztudatban, holott egykor a felnőttek műfaja volt. A tradicionális közösségekben felnőttek meséltek felnőtteknek, a gyermekek pedig hallgatókként nevelődtek bele a mesemondásba, a mesehallgatás gyakorlatába. Napjainkban a versenyeken nem az irodalmi stílusban átírt szövegek betanulását és felmondását részesíti előnyben a zsűri, hanem az úgynevezett élőszavas mesemondást. Ezt műveli Oti is, méghozzá hamisítatlan, bánáti ö-ző nyelvjárásban. De ne szaladjunk előre, lássuk, hogyan kezdődött nála a mesemondás, és miként adta ilyen tevékenységre a fejét.

— 2004-ben láttam meg a ma már huszonöt éves Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny felhívását, mely elsősorban azért ragadott meg, mert elhatároztam, nemcsak mesélek, hanem az ö-ző nyelvjárást is népszerűsítem. Beneveztem, és azóta is mondok mesét, igaz, nem túl gyakran. Eldöntöttem magamban, addig járok erre a versenyre, amíg meg nem kapom a Mesefa díjat. A kitűzött célt 2011-ben sikerült elérnem, és be is tartottam a hallgatólagosan tett ígéretemet, Zentán nem versenyzem tovább. Az idén azonban, amikor a Hagyományok Háza felnőttek részére írta ki a versenyjellegű mesemondó pályázatát, ismét kedvet kaptam a próbálkozáshoz. Emlékszem, az első nyilvánosan előadott mesémet egy gyűjteményes kötetből választottam ki, 2011-ben viszont a helybeli Gyömbér Péter bácsit „nyösztettem”, mondjon nekem mesét. Bevallom, amit megtanultam tőle, az inkább felnőtteknek szóló történet volt, és ezzel nyertem meg a Mesefa díjat. Igaz, egy kicsit visszafogtam magam, nem neveztem mindent a nevén, de aki akarta, értette.


Oti a muzslyai diákokkal

* Van-e kedvenc meséd?

— Kedvencem nincs, inkább azokat a népi bölcsességeket rejtő meséket szeretem, amelyek közelebb állnak a mindennapi élethez.

* Tanultad valakitől a mesemondást?

— Nem tanultam senkitől, és biztosan meglepődsz, ha elmondom, hogy soha nem mondtam sem verset, sem prózát, sőt, eszembe sem jutott, hogy produkáljam magam. Néha feltört bennem az érzés, hogy az ö-ző nyelvjárás, mely számomra a legszebb, háttérbe szorult, és gondolkoztam rajta, hogyan tehetném közkedveltebbé. Ennek az eszköze lett nálam végül a mese. Szerencsém volt, hogy az egyetemen még Penavin Olga tanárnő is tanított, aki támogatta ezt a törekvésemet. A dialektológiavizsgámon is azt kérte tőlem, beszéljek ö-ző nyelvjárásban. A munkám során az Újvidéki Rádióban nem, de otthon ma is aktívan használom. Igaz, nem is tudnék megfeledkezni róla, mert ott van mellettem a kilencvenhat éves nagyanyám, és tőle is ezt hallom nap mint nap.

Öröm volt megtapasztalni a népmese iránti önzetlen, örömteli lelkesedést. Hatvanban a békéscsabaihoz és a jászberényihez hasonló oldott, baráti együttlét jellemezte a versenyt, melynek középpontjában a mese és nem a verseny állt. Köszönjük a mesemondóknak! Jövőre folytatjuk! — olvashattuk a Hagyományok Háza bejegyzését. 

* Mi volt a Hagyományok Háza versenyének menete?

— Videót kellett beküldeni, melyen elég hosszú mesét mondtam, volt az 12-13 perc is. Bekerültem az elődöntőbe, melyet Békéscsabán tartottak meg, onnan pedig azok, akik arany minősítésben részesültek, eljutottak Hatvanba a döntőbe. Igazából nem tudtam, hova soroljam be magam, mert volt a hivatásosok, a pedagógusok és a kezdők kategóriája. Én az utóbbiba jelentkeztem, így lettem végül a kezdő tehetségek között a legjobb. Új tapasztalat volt számomra ez a megmérettetés, hiszen itt csak felnőtt mesemondók versenyeztek.

* Milyen a jó mesemondás?

— A legfontosabb, hogy tudni kell improvizálni. A mesemondó ismerje az alaptörténetet, és cifrázza ki tetszés szerint alkalomról alkalomra. Nem árt, ha az embernek van fantáziája, szókincse és jó „beszélőkéje”. Én mindkét fordulóban ugyanazt a mesét mondtam el, de nem egyformán. Ez a műfaj nem olyan, mint a versmondás, nem kell szó szerint megtanulni. Az ember menet közben hozzáadhatja azt, ami eszébe jut, illetve el is vehet belőle.


Pillanatkép a hatvani mesemondó versenyről

* Milyen terveid vannak a mesemondással?

— Jó, hogy rákérdeztél, mert nagy tervem van. De mielőtt válaszolok, még elmondanám, hogy Muzslyán is beindul a mesemondó műhely. Az iskolában ugyanis végigjártam jó néhány osztályt, és nemcsak meséltem, hanem beszélgettem is a gyerekekkel, próbáltam felkelteni az érdeklődésüket a műfaj iránt. A tanév kezdetén összehívom azokat a diákokat, akik szeretnének mesét mondani, és megkezdjük a munkát. A tervem viszont egy előadás létrehozása. Muzslyán ugyanis már három Mesefa díjas mesemondó van: Barta Mária, Rontó Márta és én. Beszélgettünk róla, hogy összefogunk, és készítünk egy műsort, mely gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szól. Ezt a mesékből álló programot, mely esetleg zenével is kibővülhetne, szeretnénk majd több helyen, iskolákban, falvakban előadni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink