* Kiindulópontként: mivel foglalkozol, mit lehet rólad tudni?

— Szolfézstanárnő vagyok Budapesten egy zeneiskolában, ez a főállásom, Törökkanizsán pedig népi éneket tanítok.

* Milyen iskolát fejeztél be?

— Elsősorban kanizsai vagyok, annak is tartom magam. Zenei középiskolát végeztem Szabadkán, egyházzene és zeneelmélet szakon. Miután ezt befejeztem, nem tudtam még, hová menjek tovább egyetemre, több mindenen gondolkodtam, de végül az egyházzene mellett döntöttem, abban benne volt minden, ami érdekel, s talán ez is áll hozzám a legközelebb. Sokáig az is tervben volt, hogy csak orgona szakra menjek tovább, de úgy éreztem, hogy abból valamilyen mértékben hiányérzetem lenne. Aztán felmerült a zeneelmélet, de ott pedig háttérbe szorul a hangszer, így az egyházzene nyert. Debrecenben jártam egyetemre, 2020-ban szereztem meg a diplomám, a gyakorlatomat Budapesten végeztem, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában.

Fotó: Tóth Lívia

* Miket tanultál az egyetemen?

— Rengeteg mindent. Volt orgonánk, karvezetés, gregorián egyházzenei irodalom, népi ének, zenetörténelem, szolfézs, zeneelmélet és még sok más, de talán mégis a népének áll a legközelebb hozzám, ebben nőttem fel, s ebben is tudok a legjobban kiteljesedni.

* Hogy jött ez az életedbe?

— Négyévesen kezdtem Kanizsán néptáncra járni, s valójában már akkor beleszerettem, meg igazából ebben nőttem fel, így már több mint húszéves „szerelemre” tekint vissza. Néptánccal kezdtem, utána a kanizsai egyesületben énekkel is foglalkoztam, majd a középiskolában már magasabb szintű népzenei órákon vettem részt. Azután az egyetemen Debrecenben, majd Pesten, ez idő alatt már elkezdtem tanítani is, egy alapfokú zeneiskolában szolfézst. Majd befejeztem két egyetemet, az egyiken zeneelmélet szakon a mesterképzést, meg egy zeneimunkaképesség-gondozást.

Fotó: Kis Vendel

* Itthon mit tanítasz?

— Törökkanizsán népi éneket tanítok egy énekegyüttesnek, ahol hét lány van, és velük járunk fellépésekre. Népdalokat tanulunk, elsősorban a bánáti részleg dalait, mert hitelesen át tudják adni őket, megvan hozzá a tájszólásuk, hiszen abban nőttek fel, meg az is nagyon fontos, hogy ismerjék a saját falujuknak, környezetüknek a népzenéjét, de kitekintünk másfelé is. Jelenleg erdélyi, magyarországi népzenét, népdalokat tanulunk.

* A tánc jelen van még az életedben?

— Igen, de úgy mondanám, hogy ismét jelen van. Mert amikor elkezdtem a középiskolát, akkor abbahagytam, már nem fért bele az időmbe, de amikor Pestre költöztem, megint elkezdtem táncra járni egy együtteshez.

Fotó: Varga Szerénke

* Az idén részt vettél az Ifjúsági Világtalálkozó zarándoklaton, mely egész Lisszabonig vitt benneteket. Milyen volt ez az utazás, miért mentél?

— Tavaly áprilisban, vagy talán még hamarabb, kiírták, hogy lesz ez a világtalálkozó, és Horváth Ákos atyával elterveztük, hogy mi ide megyünk, így elindultunk. (Nevet.) Úgy voltam vele, aki akar, az jöjjön velem, de ha senki nem jön, akkor egyedül is elmegyek. Ha törik, ha szakad, én megyek. Úgy éreztem, hogy szükségem van egy ilyen jellegű kikapcsolódásra, két egyetem elvégzése után, mivel most júniusban végeztem mindkét szakon. Sikerült a jelentkezésem, elfogadták, július végén indultunk Szabadkáról, három busszal, s ez kéthetes út volt. Lisszabonban voltunk egy hetet, a másik hetet pedig végigutaztuk, oda- és visszafelé is megálltunk több helyen.

* Milyen programok voltak?

— Sokat imádkoztunk, zsolozsmáztunk, rózsafüzért mondtunk, mindennap elmentünk egy szentmisére, helyi városba, ahol éppen megálltunk. Például a milánói dómban, illetve Nizzában is voltunk misén. Egyébként nagyon jó volt, hogy mindennap elmentünk egy-egy templomba, mert igen szép helyekre eljutottunk, és sok újat láttunk, San Sebastian város tetszett a legjobban. A miséket nem teljesen értettük, de tudtuk követni, bizonyos részeket latinul mondtak, én azt szerencsére értem, így nem volt gond. Olyan is előfordult, hogy akik velünk jöttek, ők is mondtak misét horvátul és magyarul is. De érdekes volt látni más embereknek a szertartását, miben eltérő a miénktől, milyen hagyományaik vannak e téren. Például Milánóban nem énekelnek a misén, hanem csak orgonajáték van. Ez nem olyan, mint nálunk, hogy a hívek énekelnek a kántorral együtt, hanem csak orgonadarabokat játszanak.

Fotó: Varga Szerénke

* Találkoztál a pápával?

— Igen, kivetítőn, az óceán másik részén. Személyesen, szemtől szembe nem sikerült. Egyébként nagyon jó élményként maradt meg bennem, jó volt látni, hogy ennyi fiatal van együtt. Nem is gondoltam, hogy ilyen sok tizenéves, huszonéves istenhívő van. Ennek köszönhetően nagyon jó közösség alakult ki, azokkal is, akikkel együtt utaztunk, illetve más országokból is ismerkedtünk fiatalokkal, némelyikkel még a kapcsolatot is tartjuk.

* Hol szeretnél majd elhelyezkedni, maradnál Pesten?

— Ez egy nagyon jó kérdés… Budapesten nem szeretnék maradni, szerintem hosszú távon nem annyira élhető ez a város, nem szeretek lakásban lenni. Hiányzik a tér, a természet, a víz közelsége, s ez Pesten nincs meg. Így vagy haza mennék, vagy közelebb a határhoz, de pontosan még nem tudom, ezt azért lazábban veszem, majd kialakul.

Fotó: Varga Szerénke

* Mik a terveid?

— Továbbra is tanítani szeretnék, a szolfézst és a népi éneket otthon és máshol is, ahol van rá lehetőség. Még az is benne van a pakliban, hogy tanulok még valamit, egy doktorit tűztem ki célul egyházzene és népzene felé orientálódva, s találni kellene egy olyan szakot, ahol ezt lehet csinálni, meg ahol van hozzá témavezető, úgyhogy ez a része egy kicsit bonyolultabb. Jelenleg Budapesten, a Pesti Ferencesi Énekegyüttesben éneklek, a tagokkal csináltunk koncertsorozatokat, és fellépésekre járunk, van, hogy zenekarral. Az újvidéki volt orgonatanárommal is szerepeltünk már jó néhány helyen, én szólóénekelek, ő pedig orgonán kísér.

* Mit szeretsz ebben?

— Ezt tudom csinálni, ehhez kaptam tehetséget, úgy érzem. (Nevet.) Sok mindent át tudok adni az embereknek, a rohanó világban talán egy kis megnyugvást azoknak, akik eljönnek egy koncertre. Kaptam olyan visszajelzést, hogy úgy lenyugodtak a koncert közben, hogy észre sem vették, mennyire elrepült az idő. Odajöttek, elsírva magukat, hogy milyen szép volt, s én ilyenkor annyira örülök, hogy tudok hatni a lelkükre, s valami szépet adni.