K. D. nagy magyar író 1885. március 29-én Szabadkán született. Különösebben nem szólt bele a vajdasági magyar irodalom alakulásába. A délvidéki irodalmi élet zajlásába. Kirúgatta magát a gimnáziumból. Nem éppen szép viselkedés, de kellemes anekdota: ,,A tanár úr ehhez nem ért, különben sem vagyok kíváncsi a véleményére.' Önképzőköri versét magyartalannak találták, emiatt vette a kalapját, s bevágta maga után az ajtót.
Elhagyott bennünket, itt hagyott bennünket Kosztolányi Dezső.
Jaj, jaj, szeretnék sírni, akár egy szegény kisgyermek, panaszkodni, hogy túl sokat nem tett értünk ez az önző ember, ez az európai rangú író, munkássága nem rólunk szól.
Ha megannyit kutatok, sem találok megfelelő számú nyilatkozatot tőle, amivel méltóképpen és elvitathatatlanul alá tudnám támasztani elképzelésemet, hogy az ő születésnapja legyen irodalmunk ünnepe.
Abból indulok ki, hogy a vajdasági irodalom napjának olyan dátumhoz kell kötődnie, amit mindannyian, az irodalmi, kulturális élet szinte minden szereplője el tud fogadni, megfelelőnek, méltónak és nem utolsósorban vidékünkhöz kötődőnek tart. Úgy hiszem, ezért olvashattam a Magyar Nemzeti Tanács által megjelentetett javaslatban Szenteleky Kornél születésnapját (július 27.), illetve halálának dátumát (augusztus 20).
Az a baj, hogy nem rossz javaslatról gondolkodom, hanem a lehető legjobbról. Azért baj, mert sokkal nehezebb a mindannyiunkat összetartóval szemben fogalmazni meg valamit az irodalom, a művészet jegyében - amit ünnepelni szeretnénk egy meghatározott dátummal.
Szenteleky Kornél, mindannyiunk öregapja, ahogyan Juhász Erzsébet nevezte őt, rendkívül találóan és megejtően ezt a negyvenévesen elhunyt irodalmárt, megkerülhetetlen személyisége a vajdasági magyar irodalomnak. A couleur locale erőt adó fogalmának megteremtője, a helyi színek méltatlanul támadott megálmodója, aki hitt abban, hogy kisebbségi sorsba kerülve is van értelme az irodalomnak, az európai irodalmi, kulturális mozgásokra figyelve azt is meg kell írni, ami itt történik velünk, velük, akik akkor éltek.
Ennél méltóbb személyiséget senki nem mondhat.
S mégis úgy gondolom, Szenteleky helyett Kosztolányi.
Miért?
A legegyszerűbb indok az, hogy 2005-öt írunk. Megengedhetjük magunknak azt a fényűzést, hogy a legjobbat akarjuk. A legjobbat, aki tőlünk való, aki a legmesszebbre jutott. Nem hiszek abban, hogy megszüntethető volna bármely irodalom, ekképpen a vajdasági magyar sem. Az a veszély, ami bizonnyal reálisan fenyegetett 1920 után, ma már nem létezik, létezik viszont egy új valóság, amellyel szembe kell néznünk, amit vállalnunk kell, s amit vállalunk is esetenként: a vajdasági magyar irodalmat jelentő írók közül nagyon sokan nem itt élnek és nem itt alkotnak. Ugyanakkor minden művük a vajdasági magyar irodalom része, nem azért, mert ez volna a programjuk, nem azért, mert el akarják írni az ittmaradottak elől a teret, hanem azért, mert Vajdaság a létélményük. Azok az írók pedig, akik itt élnek és alkotnak, nincsenek elzárva az anyaországi történésektől, nincsenek kirekesztve a kommunikációból, nem állnak szemben senkivel, sem a magyarországiakkal, sem az elszármazottakkal, sem a felvidékiekkel, sem az erdélyiekkel, hiszen velük együtt jelennek meg mindazokon az eseményeken, amelyek közös kultúránk, nyelvünk és irodalmunk eseménye: ünnepe, estje, történése. Nem az elkülönböződés fogalmazódik meg akkor, amikor legjobbjaink magyarországi díjakat kapnak, s mi ünnepeljük őket, hanem az összetartozás.
Nem azonos gondolkodásmódról beszélek, nem arról, hogy egyetlen közös asztal körül ülnének az irodalmárok, hiszen azok az ellentétek, amelyek a magyarországi irodalmi életet feszítik, azok megjelennek, leképződnek nálunk is - saját ügyeink mellé. De ez, gondolom, mindenütt így van, ez nem országhatár, nem földrajzi fogalom függvénye, hanem szakmai meggyőződésé.
Irodalmunk sem abban a helyzetben van, mint az I. világháborút követően. Az irodalmi megmaradás makacs és szívós munkáját föltétel nélkül ünnepelni kell, emlékezni rá, megtartani a köztudatban. Azonban ha Irodalmunk ünnepéhez keresünk időpontot, akkor olyan pillanatot kell választanunk, amiről ránk ismernek.
Ránk ismer a világ, a XXI. századi Európa.
Azt képzelem, valahol Németországban, ahol végre nagyon szeretik Kosztolányit, vagy másutt Európában, csettintenek az olvasók, az irodalmárok az ujjukkal: nohát, nem is tudtam, hogy ez a remek író, ez a Desiré nem magyarországi. Hát honnan való, hisz magyarul írt? Igen, igen, de máshonnan érkezett: máshonnan, délebbről, onnan ezek a különös zamatok, édes szomorúságok. És akkor ránk gondolnak.
Minden közösség a legtöbbet szeretné, minden irodalom a legtöbbre vágyik. Ha vannak pillanatok, amikor nem az egyéni érdek felől nézhető ez a különös szakma, akkor talán ünnepének kiválasztása az a pillanat.
Igazán érdekel-e engem, felsóhajtanak-e Európában attól, hogy itt született Kosztolányi? Természetesen nem érdekel. Ahogyan egyetlen írót, irodalmárt sem ez izgat. Inkább, hogy mikor fogják tudni, ő hol született. De ha választani kell egy dátumot, ami a szűkebb vidék irodalmának az ünnepe, akkor érdekel: a legjobb legyen.
A legjobb legyen irodalmunk védjegye.
Bátyánk, Kosztolányi, írta Esterházy Péter.
Igen, azt hiszem, ezért szeretném, hogy Kosztolányi legyen.
Ilyen rettentően egyszerű. Akihez (szép)irodalmilag kötődünk, akihez hasonlítani vágyunk, akitől tanulunk, és akit időnként megvetve gyűlölünk, mert jobb és okosabb nálunk, az a bátyánk. Akit idézünk, ha anyanyelvünk legszebb szavait soroljuk, akire irigykedünk, ha publicisztikával próbálkozunk, akiért lelkesedünk, amikor nyálas verseitől is érzünk valami dobbanást.
Az a helyzet, hogy Kosztolányinak nincs ránk szüksége. Nem is volt ránk szüksége soha. Ahogyan az igazán nagyoknak senkire és semmire sincs szükségük, sokszor még saját magukra sem. Nekünk van rá szükségünk, s olyan nagy szükségünk van rá, ahogyan csak a legjobbakra lehet szüksége egy közösségnek, annak a közösségnek, amelytől már nem lehet többé elvitatni hovatartozását, amiként önálló ízét sem - a le- és szétfejthetőség irodalmi iskoláit, ha csak hírből ismerjük, akkor sem mondhatunk mást.
,,Egyáltalán, a jó néhány nála nagyobb, intenzívebb, tökéletesebb magyar költő közt egy sincs - írja Tandori Dezső -, aki közelebb állna hozzánk. Nem úgy értem, hogy hozzám vagy máshoz; az általános emberközelségre gondolok.'
Fontos ez a Tandori-mondat, mert nincs benne semmi túlzó. Szeretném is elkerülni a túlzás jelentette csapdát, noha - mint látszik -, nem félek attól, hogy felsőfokban fogalmazzak Kosztolányival kapcsolatban. Ezt a két dolgot szeretném egyszerre: nem túlozni, ugyanakkor érzékeltetni, miért éppen ő kell nekünk, irodalmunknak.
Mert az irodalmat akarjuk ünnepelni.
Minden egyében túl vagyunk már. Két világháborún, a kommunista diktatúrán, nacionalista diktatúrán és még egy háborún, bombázáson és hazugságok tömkelegén: nem úgy kell féltenünk kultúránkat és irodalmunkat. Ellenkezőleg: nagyvilágian, a magyar irodalomhoz, a világirodalomhoz kötődve, finom mozdulattal (úgy szokták mondani: Európát idéző mozdulattal) és természetesen gondolunk Kosztolányira, ha irodalmunkat ünnepeljük.
Ha a vajdasági magyar irodalomra gondolok, akkor a magyar irodalomra gondolok. A kettő bennem nem elkülönböződik, hanem összeér. Úgy érzem, Szenteleky nem ér össze a magyar irodalommal. Nem azért, mert kevesebb, hanem azért, mert másmilyen. Nem elsősorban az alkotót tiszteljük benne, hanem az irodalomszervezőt, -megtartót, a biztos pontot.
Viszont ha ünnepnapot választunk, a legkomolyabb mérőónt kell használnunk, hogy tudjuk a mélységet. Az irodalom ugyanis ezt méri.
,,Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel békében együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti, - nem, nem szépíti: új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának' - írta Ottlik Géza.
Ezért szeretném.