A nyugat-bácskai szórványmagyarság körében szolgálatot teljesítő lelkészként személyesen is megtapasztalom azokat a nehézségeket, amelyekkel a ''végeken” szembe kell néznie a vajdasági magyar közösség tagjainak. Az ijesztő elvándorlás, a népesség fogyása, anyagi és szellemi örökségünk pusztulása ugyan mindenütt jelen levő nehézség, de talán sehol sem annyira kézzel fogható, mint a szórványban. Nem csoda hát, hogy a szórvány problematikája, a lehetséges kiutak keresése újra és újra felmerül baráti beszélgetések során is. Egy ilyen baráti beszélgetés folyamán fogalmazódott meg bennem az a néhány gondolat, amelyet a szórványmagyarság helyzetéhez kapcsolódó egyik nehézségre, nevezetesen a tömb és a szórvány egymáshoz való viszonyára vonatkozóan meg szeretnék osztani az olvasókkal.

A szórvány - kolonc?

A szórványmagyarság kérdésével szemben tanúsított magatartás egyik nagy nehézségét az őszinteség hiányában, a ki nem mondott és meg nem vitatott vélemények jelenlétében látom. Az egyik ilyen ki nem mondott, de sokak magatartását meghatározó véleményt úgy tudnám meghatározni, hogy a vajdasági magyar közösségben a tömb számára a szórvány teher és kolonc. Soha senki nem mondta ki ezt ilyen nyersen előttem, de elejtett szavak, egyoldalú döntések mögött ismételten ezt a motivációt ismerhetjük fel: amikor nemzetközösségünknek minden erejével a jövőt kell építenie, és nemegyszer minden latba vetett erőnk is kevésnek bizonyul a sikerhez, akkor fel kell még vállalnunk a szórvány teljességgel kilátástalannak tűnő gondját is. A statisztikai adatok, amelyek alapján ki tudjuk számítani, hogy hozzávetőlegesen mekkora lesz húsz év múlva közösségünk népessége, könyörtelen tényeket állítanak elénk: ha a szórvány nehézségeire nem találunk kielégítő válaszokat, hanem hagyjuk továbbra is ilyen ütemben pusztulni ezeket a részeket, akkor húsz év múlva a szórvány mindenestül eltűnik. Ha, szerencsésebb esetben, megtaláljuk a megfelelő megoldásokat, a pusztulás akkor is csak részben állítható meg, vagyis a szórványmagyarság fele, esetleg kétharmada is eltűnik. Ennek a könyörtelen ténynek a tudatában meglepő-e, ha a vajdasági magyar közösség egészéért felelősséget vállaló elitünkben, akik velünk együtt az egész megmaradását féltik, ismételten felmerül a kérdés: megengedhetjük-e magunknak azt a fényűzést, hogy azt az omladozó bástyát erősítgessük, amely a legszerencsésebb esetben is csupán részeredményt hozhat, míg a ráfordított energia, pénz mintegy kétharmada mindenképpen elveszik?!
Ismételten szeretném kiemelni, hogy soha senki nem mondta ki ezt így ki előttem, és a tömbnek a szórványhoz való konkrét viszonyulása egyáltalán nem ilyen magatartásban nyilvánul meg, de ez a kimondatlan gondolat, mint egy kísértet, jelen van a legtöbb döntéshozatalunkban és folyamatosan mérgezi kapcsolatunkat, éppen azért, mert a statisztika könyörtelen logikájával nemigen lehet vitatkozni.

A ''szegény rokon”

A vajdasági magyar közösségben a tömbmagyarságnak a szórványhoz való viszonyát valójában egyáltalán nem ez a leírás jellemzi, hanem az a magatartás, amelyet a ''szegény rokon” szindrómának nevezhetünk. A szórvány ténylegesen igen sokrétű - nem utolsósorban anyagi - támogatást kap, ami a tömb közösségvállalását bizonyítja, hiszen ''ti is hozzánk tartoztok” és ''le a kalappal előttetek, hogy még tartjátok magatokat”. Ez a közösségvállalás azonban nagyon sokszor olyan, mint a szegény rokonnak adott segítség: tudom, hogy kötelességem segíteni, de egy kicsit mégis pazarlásnak, legjobb esetben is nagylelkűségnek érzem a dolgot. Ismételten megütközöm ezen a magatartáson. Jómagam a tömbből származom - szülőfalum, Mohol, sem népességszám, sem öntudat tekintetében nem ismeri a szórványmivoltot -, és amikor képesség tekintetében nem maradok le valaki mögött, az elvégzett munka tekintetében pedig akár túl is teszek rajta, s csupán azért, mert a szórvány helyzeténél fogva kevesebb eredményt fog produkálni, miért kell lekicsinyléssel találkoznom? Ha belegondolunk abba, hogy a szórvány megmaradásának egyik döntő eleme éppen abban rejlik, vajon képesek leszünk-e az itteni magyarokban az egészséges öntudatot és a helyes lokálpatriotizmust megőrizni, sőt erősíteni, akkor igencsak kontraproduktívnak tűnik ez a magatartás. Arról nem is beszélve, hogy mindez kísértetiesen emlékeztet arra a magatartásra, amely az anyaországi lakosság nagy részéről 2004. december 5-én megnyilvánult a határon túli magyarsággal szemben.

Amiért a szórványra szükségünk van

Tiszta vizet önteni a pohárba, kimondani a dolgokat úgy, ahogy vannak, időnként ijesztően nehéz. Mert azt tudni, hogy az ''ügy” érdekében leírandó kolonc vagyunk, de legjobb esetben is a haladást lassító szegény rokon, az a maradék életkedvet is megöli a szórvány magyarságában. Mert igaz ugyan, hogy a szórvány pusztulásával évezredes életterünket veszítjük el, és igaz, hogy egy-egy kedves kis falu pusztulásával nemcsak ennyi és ennyi lélekszámmal lesz kisebb a közösségünk, hanem minden egyes falu egy félig csiszolt drágakő, amelyet az évszázadok csiszoltak egyedire és utánozhatatlanra, mégis ezek az emberbaráti és érzelmi érvek eltörpülnek ott, ahol az egész van veszélyben.
A szórvány megőrzése természetesen számos más tényezőtől is függ - nem utolsósorban attól, hogyan lehet gazdasági szempontból is perspektívát kínálni fiataljaink számára egy olyan országban, amely kifejezetten hátrányos helyzetbe hozza a falvakat. Amit azonban minden nehézség nélkül megtehetünk a szórványmagyarság segítéséért, az ezeknek a hamis ki nem mondott véleményeknek a leépítése. Személyes meggyőződésem szerint ugyanis éppen a vajdasági magyar közösség egészéért való felelősségvállalás követeli meg, hogy a szórványt mindenestül felvállaljuk. Elgondolkoztató tényező egyrészt, hogy a szórvány közösségünk mintegy negyed részét teszi: tényleg mindegy lenne, hogy közösségünk 300 ezer vagy csak 225 ezer lélekszámú? A szórvány, amely úgy érzi, leírták, vagy egyszerűen csak megtűrik, a tömbtől belsőleg elkülönülve vívja saját kis harcait, több-kevesebb sikerrel, de mindenképpen gyöngítve az egészet. Bármi is lesz húsz év múlva, nem szabad a jelent úgy élnünk, mintha a szórvány már most nem létezne, annál kevésbé, mert arra a 70-80 ezernyi emberre égetően szüksége van a közösség egészének! ''Az egész mindig több, mint a részek összessége” - vallja a filozófia és a teológia, és ez nemcsak szép szólam, hanem annak a gyakorlati tapasztalatnak a kifejezése is, hogy messze többet lehet kihozni egy ötszáz lelkes összetartó közösségből, mint egy ötezer lelkes, de torzsalkodó embercsoportból. Az egység és összefogás olyan nem várt energiákat szabadít fel egy-egy közösségben, amely időnként képes meghazudtolni magát a könyörtelen statisztikai logikát is. Számos szakadás gyöngíti bensőleg a vajdasági magyarságot, és ha egyik-másik talán még beleférne is az egészséges különbözőség kategóriájába, ezt a megoszlást semmiképpen sem sorolhatjuk ide. Elengedhetetlen a tömb és a szórvány között tátongó szakadék megszüntetése, mert azt a bizonyos jövőt, aminek a nevében időnként a szórványt másodlagos fontosságúnak tekintjük, hatékonyan csak közösen tudjuk építhetni. A szórvány magyarságának a maga részéről meg kellene tanulnia egy kicsit jobban bíznia a tömbben, hiszen a közösségünkre vonatkozó döntések nagy része szükségszerűen itt születik. A tömbmagyarságnak pedig tudatosítania kellene, hogy ha a szórvány felvállalása a befektetett munka és pénz szempontjából nem is egy ''nyereséges vállalkozás”, mégis a szórványt építve saját házát építi és pusztulásával ő lesz kevesebb, és nem csupán abban a költői értelemben, hogy ''mindegy, kiért szól a harang, érted szól”, hanem ténylegesen, hiszen annak a várnak a téglái esnek ki, amelynek mindnyájunkat kell megvédenie.