Az utóbbi időben - mintha a korábbi évtizedekben annyiszor - ismét felparázslott a tömb-szórvány vita. A szórványban élők panaszkodnak, hogy a tömbmagyarság elhanyagolja, sorsukra hagyja őket, a ,,tömb” erre azt válaszolja, hogy neki is megvan a maga baja, melynek orvoslása minden energiáját felemészti, sőt olyan hangok is hallatszanak, hogy a szórványba irányuló támogatás feneketlen kútba hullik, s ennek elvonása a tömbmagyarság - s így az egész délvidéki magyarság - megmaradási esélyeit rontja, kibontakozását, felemelkedését gátolja. Emlékezzünk rá: olyan elképzelések is napvilágot láttak-látnak, amelyek szerint fel kell adnunk a végvárakat, s a szórványt a saját és az egész közösség érdekében be kell költöztetni a tömbbe. (Lett is erre felhördülés Dél-Bánátban, Dél-Bácskában, de Még Nyugat-Bácskában is - a szerémségi magyarok már meg sem szólaltak, lehet, hogy el sem jutott hozzájuk a meredek elképzelés.)
A legnagyobb baj, hogy sem az anyaországi, sem a Kárpát-medencei magyarság vezetőinek nincs egységes, határozott elképzelésük a szórványkezelésre, a tömb és a szórvány közötti kapcsolatrendszer kialakítására. Nyolcvanhat esztendővel az elcsatolások, a szertedarabolások, tizenhat esztendővel az anyaországi rendszerváltozás után sincs. Itt-ott megjelenő tanulmányok, elképzelésfélék ugyan vannak, de egységes, határozott stratégia nincs. Ez pedig végzetes következményekkel járhat a kisebbségi sorsba taszított nemzetrészek számára - hosszú távon pedig az egész magyar nemzet számára.
E sorok írója, aki első könyvének, a Szakadók címét és törzsanyagát is a szórványnak köszönheti, és süldő újságíró korától állandó és szoros kapcsolatban áll legmostohább sorsú, a hatalomtartók által beolvadásra, eltűnésre ítélt honfitársaival, nem lehet szenvtelen, hideg fejű szemlélődő ebben a kérdésben. Nem lehet az, mert számtalanszor megtapasztalta: mennyivel nehezebb Maradékon, Pancsován, Piroson, Palánkán megmaradni magyarnak, mint például Magyarkanizsán, Zentán vagy Szabadkán. Habár mostanában már Kosztolányi Dezső városában sem éppen könnyű, hiszen szórványosodásunk itt is erőteljesen elkezdődött - a Délvidék etnikai térképét durva kezekkel most rajzolják át igazán.
Nem voltak hideg fejű, szenvtelen szemlélődők azok az írótársaim sem - Burány Nándor, Németh István, Tari István -, akikkel közösen Szórványban című könyvünket összeállítottuk. Ebből a riportkönyvből való a következő néhány megszívlelendő gondolat: ,,Évtizedeken keresztül cikkeztünk, riportoztunk erről a siralmas pusztulásról. Ahogy lehetett, Szerémség, Dél-Bánát, Dél-Bácska, Baranya, Szlavónia falvait járva próbáltunk rámutatni a szórványba szorult magyarok szívszorítóan reménytelen vergődésére. A népszavazási adatok mutatják, milyen szánalmas eredménnyel... Vannak helyzetek, amikor a lehetetlent is meg kell próbálni, mikor csak ettől várhatjuk a föltámadást. Ezt látva remélhetjük, hogy talán mégse puszta síremlék lesz ez a válogatás, ami négy szerzőnek a húsz-harminc évvel ezelőtti riportjaiból nyújt ízelítőt, bemutatva nemcsak a szórványban élők akkori kilátástalan helyzetét, de az újságírók visszhangtalan segélykiáltását is. Mint dokumentum, talán ma sem teljesen haszontalan figyelmeztetés: annak a máig hiányzó nemzetstratégiának a kidolgozása halaszthatatlan feladat.” (Burány Nándor)
Bizony, erről van szó. S amíg ez a máig hiányzó nemzetstratégia el nem készül, a saját őrhelyén mindenki tegye a maga dolgát. Mint ahogy tették egykoron legjobb íróink, újságíróink, akik erre a pusztulásközeli helyzetre próbálták fölhívni a figyelmet. Mint ahogy tették annak idején magyar többségű önkormányzataink szórványban működő iskoláink, templomaink megtartása érdekében. Mint ahogy tette az Illyés Közalapítvány Vajdasági Alkuratóriuma, amikor a támogatások odaítélésekor soha nem feledkezett meg a szórványról, vagy a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, amikor legutóbb a művelődési házak felújítására szánt anyaországi támogatás teljes összegét a szórványba irányította...
Mert a mai őrhelyeken állók pontosan tudják - akik meg nem, azoknak illenék végre megtanulniuk -, amit jó Hunyadi János és Tomori Pál már fél évezreddel ezelőtt tudott: ha a déli végvárak a régen várt segítség késése miatt elvesznek, hát elveszhet nemcsak a Délvidék, hanem az egész ország. Erre az ősi tapasztalásra kellene
nekünk a tömb és a szórvány együttlélegzését is megnyugtató módon rendező közös nemzetstratégiánkat minden késedelem nélkül ráépítenünk.