Délelőtt fél tízkor ájulásközeli forróságot ontott az aszfalt. De a sikerélmény (megvan!) meg a jó olvasmány ígéretének a lázában (kiderült: csakugyan betyárul jó!) könnyebb volt megtenni a hazáig vezető utat. Az öreg ház hatvancentis falai még tartották a frontot: hűvös szobában, kávé mellett, délelőtt olvasni kezdeni egy könyvet. És le se tenni estig, ha az embernek ehhez van kedve. Ez a nyugdíjaslét kiváltsága. Vagy legalábbis annak a derűsebb oldala.

Este hét előtt indultam vissza. A piacon vásárolt dolgok összecsomagolva, a könyv a táskában, a mélyhűtőből még ki kellett venni a darált húst — és két nejlonzacskóba jól bebugyolálni —, aztán indulás. Az utcán még mindig akkora volt a hőség, akár a kenyérsütéshez befűtött kemencében. S akkor jön a következő sokk: a városi busz, a guruló pokol. Felkészültem rá. Nem tudom, hogy az előttem ülő fiatal nő mikor szállt be ebbe a rozoga kotlába, de látszott, hogy nagyon rosszul van. Beleivott a vizespalackjába, locsolt belőle a tenyerébe, hogy hűsítse a homlokát, a nyakát. Felugrott, visszaült. Rángott az egész teste. Ahogy a fejét dobálta, féloldalról is látszott, ahogy a szemgolyói forognak. Tehetetlenül, rémülten néztem: nagy lehet a baj. Aminek nyilván nem ájulás lesz a végkifejlete, hanem valami rosszabb? Ez valami betegség? Vagy/és pánikroham? Óvatosan megérintettem a vállát:

— Fogja ezt a zacskót. Fagyasztott hús van benne. Tegye a homlokára, a tarkójára, a csuklóira, a kézhajlataiba. Próbáljon megnyugodni, meglátja, jobb lesz — mondtam magam is meglepődve azon, amit ösztönösen már megtettem.

Meglepődött ő is, nézett egy nagyot, de szót fogadott. Egy idő után a rángásai enyhültek, kicsit megnyugodni látszott. A fagyos borogatástól-e? Vagy a felismeréstől, hogy nincs teljesen egyedül? Nem tudom.

— Sclerosis multiplex. Nekem ilyen kánikulában ki se lenne szabad mozdulnom a lakásból. De nem tehetem. Munkahelyem van. Be kell járnom dolgozni. Muszáj — mondta a leszálláshoz készülődve. Aztán hozzátette még, hogy most már minden rendben lesz, mert a megállóban az édesanyja várja.

A végállomáson magam is leszálltam. Ott, ahol a várost magunk mögött hagyva már mocorgott a levegő, és kellemesnek ígérkezett az esti séta. Csak éppen a gondolataim voltak gomolygóan borúsak. Itt van ez a fiatal nő, aki nyilván örül, hogy nem tartozik a munkanélküliek egymilliós seregéhez. De micsoda árat fizet érte. Akár az a másik asszony, az óvodai dadus, aki 70%-os rokkantnak számít, de betegnyugdíjba nem mehet, mert olyan a törvény. A kolléganőinek meg a szülőknek viszont nem mondhatja, hogy 10 gyerekből 3 kicsiről gondoskodik, 7-ről meg nem. Aztán az egyik ismert áruházlánc dolgozói — az árufeltöltőktől a pénztárosokig mind fiatal lányok és asszonyok. Ők ilyenkor, a legnagyobb kánikulában is steppelt símellényben meg bundabéléses ujjatlan bekecsben kénytelenek dolgozni — minimálbérért. Mert a főnök olyan dermesztően hidegre állítja a klímaberendezést, hogy a hátuk, veséjük is lefagy. Borítékolható, hogy néhány éven belül egészségi problémáik lesznek. De tűrnek, hallgatnak, mert dolgozni kell, muszáj. Mint annak a másik nagy önkiszolgáló bolt alkalmazottjainak, ahol a gazda télen nem kapcsolja be a fűtést, nyáron a hűtést, mondván, hogy spórolni kell.

Ahogy a fizetésüket is kispórolja — már három hónapja nem fizette ki a bérüket.

Bármerre nézek, bármit olvasok, azt kell mondanom: ennyi kiszolgáltatott embert — akár munkanélküliek, akár van állásuk, munkahelyük — én még eddigi életemben nem láttam. A munkásokról beszélek — akikről ebben az országban már senki. Az ötvenévesen munkanélküliként utcára kitett technikusokról és üzemmérnökökről. Meg az egyetemi végzettségű fiatalokról, akik — pártösszeköttetés híján — aligha számíthatnak a munkába állásra. Az én koromban a vészterhes valóság láttán az emberek szívesen menekülnek a nosztalgiába. Hogy „bezzeg harminc évvel ezelőtt, aki dolgozni akart, annak volt állása, tisztes megélhetése, a munkások pedig ezekben a nyári hónapokban éppen a tengerparti nyaralásukra készülődtek”...

Akkor, az erdő alatti kicsi ház felé ballagva nosztalgiázhattam volna én is. Nem tettem. Mert az, sajnos, semmin sem változtat. Az a helyzet, hogy csak a darált hús sorsáról dönthetek. Abból pedig — jól megfűszerezve, rizzsel keverve — finom töltike lesz. A szőlőlevélbe tekert húsos batyuk tetejére savanykás indákat és jó sok kaprot is teszek. Üde, könnyű kánikulai ebédünk lesz. Délután pedig, a diófa alatt A tükörtestvér vár.