Laposabb, egyre laposabb az Árenda majoron túli vidék - írta le Cs. Simon István, a bánáti tájak nemrégiben elhunyt krónikása. Elgondolkodtató mondat. Hogyan lehet a síkság, a végeláthatatlan rónaság még a jelenleginél is laposabb? Oly módon, hogy üressé válik, lebontják a tanyákat, elköltöznek az emberek. Esetleg kicserélődik a lakosság. Én viszont jártamban-keltemben egyre több - nemcsak bánsági - faluban tapasztalom, az utcákról eltűnnek a virágoskertek, az ablak alatt, a téglajárda réseiben fű nő, az árkok partját és az utak mentét magas, nemritkán térdig érő gaz verte fel. Korábban az ilyesmi elképzelhetetlen volt, hiszen a szorgos háziasszonyok szinte versenyeztek abban, kinek virulnak és illatoznak szebben a virágai, a házak előtt pedig naponta többször is felsepertek. Sőt, az üres felületeket gereblyével még el is egyengették. Persze, nem kell nekem mondani, magamtól is tudom, hogy falvaink nemcsak elöregednek, de üresednek is. A meszeletlen, megroggyant házakban olyan emberek élnek, akik már megették a kenyerük javát. Nehezükre esik a mozgás, nem bírják már el a kaszát vagy a kapát, a fürge és segítőkész unokák a városban, vagy még messzebb, gyakran több határon is túl élnek a szüleikkel. A végleg elköltözöttek helyére pedig olyanok jönnek, akik sem a nyelvet, sem az itteni szokásokat nem ismerik. És nem is törődnek vele. åket nem zavarja az ápolatlan, elhanyagolt környezet, ez nem az otthonuk, ki tudja, hogyan és miért kerültek erre a számukra teljesen idegen és furcsa vidékre.
Egyre több információ szól az üresen álló házak feltérképezéséről. Sőt, nem is csak azokról. Az idős, magukra hagyott apókák és anyókák bizonyára azon sem csodálkoznak, hogy mostanában rendőrök keresik fel a portát, különböző dolgokról érdeklődnek, és feljegyzik, hányan laknak a házban. Bennük még él a hivatalos személy iránti tisztelet, nem kérdezik meg, mi célból, esetleg mi jogon zaklatják őket. De a fiatalabbak sem teszik. Hallgatnak a városokban és a falvakban egyaránt. Talán félelemből, mert úgy vélik, régebben sem, és ma sem ajánlatos ujjat húzni a hatalommal. Jelen esetben az egyenruhába bújtatott helytartóival. Mert az összeírás valóban zajlik. Akkor is, ha egyesek letagadják, mások elismerik, bizonyos helyeken nyíltan, máshol csak suttogva mernek róla beszélni. Hogy van-e köze a sokat emlegetett toloncegyezményhez vagy a magyar többségű községekbe érkezett levelekhez, amelyek bizonyos letelepítési akcióterv kidolgozására vonatkoznak, nem tudhatjuk. Magyarázatot ugyanis senki sem ad. De ha adna is, miért hinnénk el?
Egyes pártok már tiltakoztak, bizonyos városok községi képviselő-testületei állást foglaltak arról, hogy nem áll módjukban a kényszerből visszatérők nagyobb csoportjának az elhelyezése. Különösen akkor nem, ha ezáltal megváltozna a település etnikai összetétele. Mert azokat természetesen továbbra is hazavárják, akik innen mentek el. Az ellentétes véleményen lévők viszont a lakhely megválasztásának a jogára hivatkoznak, és azt hangoztatják, mindenkit tárt karokkal kell fogadni. De minden bizonnyal nem a saját vendégszeretetük és lakásuk, illetve házuk felkínálására gondolnak. Egy szabad államban valóban mindenki oda költözik, ahova akar, és ebbe nem szólhat bele senki. Így igaz, csakhogy mi történt a kilencvenes években is? A menekültek, közöttük nem kis számban azok, akiknek eszük ágában sem volt elhagyni a szülőföldjüket, oda mentek, ahova akartak, vagy ahova irányították őket? Nem az én tisztem válaszolni. De felesleges is volna, hiszen tudjuk a lehetséges feleletet. Innen is, onnan is. Arról meg végképp nem szeretnék vitát nyitni, hogy az említett jelző vonatkozhat-e a mi kis szűk, egyre nehezebben táruló, koloncokkal teli ketrecünkre. Amit akár országnak is nevezhet az, akinek még kedve van hozzá.