Az érdeklődők három hétvégén, egy-egy nap terjedelemben mélyülhettek el az indigófestés rejtelmeiben. Első alkalommal a Zentai Városi Múzeumban Nagy Abonyi Ágnes néprajzkutató vezetésével megtekintették a kékfestés eszközeit, majd a Rozetta Kézművestársaság műhelyében folyt a gyakorlati munka Nagy Mária és Vidák István kecskeméti textilművészek, a népművészet mesterei útmutatásával. A következő kurzuson, melyen jómagam is részt vettem, Mede Ilona és Vidák István foglalkoztak a jelenlévőkkel, a harmadik összejövetelt pedig július 23-án tartják meg.

Fotók: Kovács Nádi Karolina és Tóth Lívia 

Az együtt töltött órák alatt megismerkedtünk az indigótartalmú növényekkel, és megtudtuk, hogy létezik természetes és szintetikus indigó is. Részt vettünk a csáva, illetve a kétfajta indigófürdő készítésében — az egyikbe, az egyéb összetevők mellett, gyümölcscukor, a másikba vasgálic került. Megtapasztaltuk, hogy a ruha, miután kivesszük az indigós folyadékból, először zöldes színű, majd a levegő hatására válik kékké. Kezünkbe vettük a nyomódúcokat, majd a megfelelő összetételű pépbe mártva megmintáztuk a saját munkáinkat, melyek ezúttal kis vászontasakok voltak. Következett a festés és a csoda, amikor a mosás után az anyagon előbukkant a kiválasztott minta.

A kékfestés igencsak költséges szakma, több tízmillió forintba kerülne egy műhelyt berendezni, nyomódúcok százai és egyéb eszközök kellenek hozzá, és az indigó is nagyon drága. Mégis el lehet terjeszteni és meg lehet szerettetni a kézművesség iránt érdeklődők körében. Ennek a mikéntjéről beszélt Vidák István.

— Mivel nagyon megszerettem ezt a mesterséget, és volt egy kiváló tanítóm, Bolyós András kékfestőmester Debrecenből, arra gondoltam, ahogyan a nemezkészítést népszerűvé tudtuk tenni negyven évvel ezelőtt a párommal, Nagy Marival, még egyszer megismételhetnénk ezt a csodát. Ehhez az kellett, hogy megpróbáljuk úgy leegyszerűsíteni a mesterséget, hogy egy konyhaasztalon vagy egy kicsi szobában, udvari műhelyben is megoldható legyen. Egyszerűbb lenne a mi saját műhelyünkben fogadni mindenkit, de nem biztos, hogy ez jó megoldás. Így több munkával tudunk annyi eredményt elérni, mint amennyi otthon már hamarabb megszületne, viszont a népszerűsítésnek ez a járhatóbb útja, hogy mi visszük el a tudást oda, ahova hívnak és várnak bennünket. Még csak egyéves tapasztalatunk van ebben a vándoroktatásban, de úgy látjuk, hogy tetszik az embereknek, és remélem, mindenütt akad majd egy-két személy, aki ebbe annyira beleszeret, hogy létrehoz egy kis saját műhelyt — akár itt Zentán is —, ahova aztán a többiek már járhatnak tanulni.

Az én korosztályomnak, meg a nálamnál egy kicsit fiatalabbaknak is vannak emlékeik arról, hogy mi a kékfestés. Ha műhelyben nem is jártak, de esetleg a szüleiken, nagyszüleiken láttak ilyen kötényt, kendőt, inget, mellényt. Zentán a városi múzeumban van egy kis sarok, melyet a kékfestésnek szenteltek, de Vajdaságban jelenleg senki sem foglalkozik vele. 1890 táján, az akkori Nagy-Magyarországon négyszáz műhelyt írtak össze, majd a világháború utánra ez negyvenre csökkent, és most a négy-öt létező műhelynél tartunk. Ez hatalmas fogyás, de eddig nem is volt törekvés a visszafordításra.

Mede Ilona bevallotta, nagyon sok minden érdekli, de vannak dolgok, amelyek mindennél jobban, s ezek közé tartozik az indigó és a lenvászon. 

— Én először mindent magam tanultam, autodidakta módon, de az indigónál éreztem, hogy valakihez el kell menni megtudni, hogy mi ennek a története, az eredete. Gondoltam egy nagyot, és kimentünk Indiába egy tanfolyamra. Sikerült egy olyan házaspárhoz eljutnunk Bagruba, a dúcnyomás központjába, amely egy egyetemi projektum keretében ott helyben az indigófestésnek a történetét kutatta. Azokat a mozdulatokat, titkokat tudtuk meg, amelyeket régen használtak az emberek. Úgy jöttünk haza, hogy megszereztünk egy alaptudást, és aztán két évbe telt, míg ezt a mai szintre fejlesztettem. Mivel magyar nyelvű anyagot nem lehet hozzá találni, idegen nyelven kellett és kell kutatnom. Szeretném ezt a tudást továbbadni, otthon tartunk műhelymunkákat, de azt tervezem, hogy utazzunk vele az országban. A technika elsajátítására egy nap kevés, éppen ezért ha megtartjuk a workshopot, utána nem zárkózom el a további kérdésektől sem. A munkához szükséges hozzávalók többsége itthon megvásárolható, de az indigót nagyon kevés forrásból lehet beszerezni. Éppen ezért megpróbálkozunk az indigó importálásával, és létrehoztunk egy webshopot — hallottam Ilonától.

Ebben az írásban nem térek ki sem a csáva, sem a nyomópép összetevőire, hiszen ezúttal inkább a figyelemfelkeltés volt a célom. Ha sikerült, akkor keressék Vidák Istvánt, Kovács Nádi Karolinát, a Hagyományok Háza Hálózat — Vajdaság munkatársát, akitől azt is megtudhatják, van-e még szabad hely az augusztus 9-e és 13-a között megszervezendő népi kézművestáborban, ahol a többszínű dúcnyomás mellett kosárfonásra, bútorfestésre, nemezelésre, szövésre, gyékény- és szalmafonásra is lehetett jelentkezni, illetve kukkantsanak be Mede Ilona Kézzel készre nevű Facebook-oldalára.