Az idős generációnak - sajnos, magam is ide tartozom - nehéz megértenie mindazt, amivel a mai gyerekek szinte együtt születnek. Innen a rácsodálkozásom egy belgrádi lapnak az akár szenzációsnak is nevezhető címére: ,,Több szoftvert szállítunk ki, mint málnát -- és többet is keresünk vele'. A málna ugyanis ismert kiviteli cikkünk, a kereskedők azonban sokszor kitolnak a termelőkkel, azok ezért kénytelenek néha a mezőgazdasági minisztérium elé vonulni, és segítséget kérni, hogy munkájukat fizessék is meg. Ne engedje meg államatya azok meggazdagodását, akik közvetítő szerepet játszanak, azok kárára, akik munkájukból szeretnének megélni. Olyat azonban még nem olvastam, hogy szoftverkiszállítóink mentek volna bárhova is tiltakozni. Itt fordított a helyzet: az ezzel foglalkozók jelentős része inkább azt szeretné, hogy velük az állam és annak pénzügyminisztériuma a lehető legkevesebbet foglalkozna. Ebből fakad a második csodálkozásom: mikor, hogyan kerültünk mi a fejlettségnek arra a fokára, hogy jelentős összegű devizára tegyünk szert olyasmivel, ami világszerte a technika, a technológia és az elektronika csúcsát jelenti. (Előre bocsánatot kérek mindenkitől, aki a témában otthon van.) Jöjjenek hát azok az adatok, amelyek birtokába jutottam (és amelyek csodálkozást váltottak ki belőlem): szoftvereinek kiszállításával Szerbia tavaly 200 millió dollárt keresett, ami 60 millióval több, mint amennyit a málnájáért kap! És ez az összeg csak 40 százaléka annak, ami igazán befolyik!
Eszerint az információs technológia eladásával, illetve a vele végzett szolgáltatásokkal az állam tulajdonképpen 300 millió dollárt veszített. Pontosabban fogalmazva: ez az összeg nem jelentkezik olyan kiviteli cikként, aminek a költségvetéssel szemben bármilyen kötelezettsége lenne. Mégis: honnan származik ez a becslés, ez a feltételezés? Onnan, hogy Szerbia információs technológiájának szakemberei ,,házi munkában' dolgoznak a külföldi cégek megrendelésére - magánemberként és nem legális cégek tulajdonosaiként. Akik ezzel foglalkoznak, igen jól ismerik egymást, tudják, miről és mennyiről van szó. Mivel azonban az államot ez a munka (legalábbis eddig) nem foglalkoztatta, nem kellett lelkiismeret-furdalást érezniük tevékenységük miatt. Ám az a bizonyos 300 millió dollár az idén mégis felkeltette az adóhatóságok érdeklődését, hiszen jelentős összegről van szó, ezért erősebb ellenőrzést ígértek. De hogyan belevágni, amikor minden megkérdezett szakember azt válaszolta, hogy ez bizony igen türelmes és nehéz munkát igényel. Sok vita és gondolkodás után eddig egyetlen lehetőséget találtak, ami kiindulópontként szolgálhatott: a külföldi befizetéseknek az eddiginél alaposabb ellenőrzése. A külföldi megrendelő minden bizonnyal számla útján fizeti ki a kapott szolgáltatást, és alig hihető - talán csak kevés kivétellel -, hogy hajlandók megkerülni a törvényes utat, eszükbe se jut csalafinta megoldást találni! A külföldi nemigen megy bele olyan megoldásokba, amelyekkel saját országában kockáztatná üzleti jó hírét. Ebben az államtól is elvárható a segítség. Dinárban kifejezhető segítség, ami - ha figyelembe vesszük e szolgáltatások gyors felfejlődését - pár éven belül megtérül, s már a milliárdot is megközelítő összeg lehet belőle. A ma házi munkában dolgozó emberek havonta négy-ötezer eurót kereshetnek, a terület tisztes rendezése után bevételük jóval nagyobb is lehet.
Hozzáértők szerint van példa a megoldásra, mégpedig Romániában. Ott az információs technológia területét felszabadították az adók és a járulékok fizetésének kötelezettsége alól. Elképzelhető ugyan, hogy így kevesebb pénz folyik az állam költségvetésébe, de mivel legális vállalatokról van szó, sok jó lehetőség nyílik emberek munkába állítására. Ezek után nincs más hátra, mint Vajdaság és Szerbia számára megtalálni a jó megoldásokat. Azért említettem a tartományt elsőként, mert becslések szerint itt él a szakemberek java, itt van a legtöbb ilyen munkavállaló, tehát itt merült fel a terület legalizálásának gondolata és a megoldások keresése.