Már a megérkezéskor tudtuk, hogy nagyszerűbb hellyel nem is zárhatnánk a túránkat. Nyugalom, békesség áradt felénk már abban a pillanatban, amikor kiléptünk a vonatállomás ajtaján. Brugge (ejtsd: brúzs) Belgium hatodik legnagyobb városa, de leginkább Észak Velencéjének szokták hívni megannyi csatornája miatt.

Előre foglaltunk hostelt, így este volt alkalmunk bejárni a központot, és sétálni egyet.
Lehet, hogy Párizs a szerelem városa, de szerintem Brugge egyértelműen lepipálja. Nászútra, andalgásra a csatornaparton tökéletes. Rengeteg olyan belga csokoládét kínáló üzlet található itt, ahol ingyen lehet kóstolni. Mi is megízleltünk néhányat, de az árak sajnos itt is igen borsosak. Mivel azonban a város az utolsó és egyúttal az egyik legszebb állomásunk volt, nem sajnáltuk rá a pénzt, és megleptük magunkat egy-két ínyencséggel. Az éjszakai élet hajnalig elhúzódik, de nem annyira zajos, mint más városokban. Mintha az ember egy teljesen másik világba csöppent volna, és ez valószínűleg így is történt. Reggel, amikor felkeltem, hogy bemenjek a városba, egy lélek sem volt az utcán. Minden zárva volt (fél kilencet mutatott a templomóra), de nem volt sem szemét, sem piszok. Nem féltem egyedül végigsétálni az utcán, ami nem sok helyről mondható el. De nem maradhattunk ott örökké, ezért fogtuk a sátorfánkat, és mélységes szomorúsággal (meg egy kis honvággyal) megindultunk a vasútállomás felé, ahonnan aztán egy csaknem 24 órás út vezetett hazáig Frankfurton, Drezdán, Prágán és Budapesten át.
Akárhány vonatban ültünk is, akármennyire gyorsak voltak is, mi valahogy éreztük az otthon melegét a Vörös nyílon/csillagon (ki minek hívja), miközben hazafelé döcögtünk a rossz vasúti vonalon, vissza a Balkánra, vissza Szerbiába. Tanultunk angolul, tanultunk türelmet, tanultunk kitartást, és tanultunk alkalmazkodni a különböző kultúrákhoz. S azt hiszem, utazásunk igazi célja éppen ez volt, hogy tanulhattunk, hogy láthattuk, hogyan élnek máshol.