Utunk folytatódott Hoek Van Holland felé, ahol ismét kompra ültünk. Előzőleg foglaltunk kabint — igazán kedvező áron —, így kényelmes és pihe-puha ágyban alhattunk, sőt, külön fürdőszobánk is volt. Reggelre a brit szigetország földjére léphettünk.

Nem hagyhattuk ki a metrózást sem, végtére is ez London egyik nevezetessége. Mindig lenyűgözött az angolok viselkedése, az akcentusuk. Nagyon tetszett, hogy szinte mindenki újságot olvasott, mások pedig könyvet. Senki nem az okostelefonját nyomogatta (mint nálunk a tömegközlekedési eszközökön). Ha véletlenül útban voltam, nem löktek fel, hanem kedvesen megkérdezték, tudnék-e két lépést tenni valamelyik irányba.

Nos, angolnak születni kell.

A Big Ben körül már nagy volt a tömeg, de így is sikerült remek képeket készítenünk, illetve a híres harangjátékot is volt szerencsénk a saját fülünkkel hallani. Később csatlakoztunk egy magyar csoporthoz, így idegenvezető segítségével többet megtudhattunk a fővárosról, annak történelméről. A Buckingham-palota előtt őrségváltás volt, s bár reméltük, hogy megpillanthatjuk a királyi család valamelyik tagját (én Harry hercegnek nagyon örültem volna), sajnos nem volt ekkora szerencsénk.

A St. James’s Parkban sétálgatva ismét egy nyugodtabb légkör vett körül bennünket. Londonban számos park és zöld terület található.

Mint már említettem, sokat olvasok, így a Harry Potter-széria szülőhazájában ki sem maradhatott egy King’s Cross-látogatás és annak híres kilenc és háromnegyedik vágánya.

A vágány nem az igazi helyen található, hanem az épület egy elhatárolt részében. Ott voltak a roxforti segítők, akik sálat és varázspálcát adtak a kezünkbe, a kocsiban pedig Hedvig, a fehér bagoly várt. Természetesen sorakoznunk kellett, állítólag a nap huszonnégy órájában áll ott valaki. Fél óra sorban állás után én is tagja lettem annak a csoportnak, amelynek van fényképe a híres falon áthaladó kézi kocsival. Mivel csupa kékben voltam, a Hollóhát ház kék sálját kaptam, Egon szintúgy, de ő ezt megfűszerezte azzal, hogy Hermione pálcáját és Harry híres kerek szemüvegét vette fel. 

Igen vicces képek születtek.

Este indultunk vissza a kontinensre, komppal.

Másnap már éreztük az elmúlt két nap rohanását — izomláz formájában. S bár tudom, hogy sokak álma eljutni Párizsba, nekünk nem volt sok időnk a fővárosra, megnéztük a diadalívet (a testvérem elképedt, hogy mekkora) és az Eiffel-tornyot.

Kipróbáltuk a metrót is, sajnos csúcsidőben, úgyhogy igyekeztünk onnan „élve” kijutni. Késő délután vonatra szálltunk, és Luxemburg felé vettük az irányt. A vonat kényelmes volt, az ellenőrök pedig kedvesek. Mintha csak Németországban lettünk volna.

Luxemburg azért szerepelt az úti céljaink között, mert el sem tudtuk képzelni, mi lehet ott. Nem egy turistaparadicsom, nem egy nagy ország, és a fővárosa is kicsi. Leszállva az emeletes vonatról egy kicsi, de annál szebb pályaudvarra érkeztünk. Az egész város egy völgyre, illetve köréje épült, ezért csak a magas templomtornyokat kellett követnünk, hogy eljussunk az óvárosba. A település újabb részét számtalan híd köti össze a régi várral. Turistákkal alig találkoztunk, és ez is jókedvűvé tett bennünket. Az épületek fel voltak újítva, néhányat éppen akkor renováltak.

A királyi palotát azonban már egy kicsit jobban védték, két őr állt az ajtóban, és egy derékig érő korlát húzódott a fal mellett. De ennyi. Se több, se kevesebb.

Az árak igen magasak (megfelelnek a nyugat-európai átlagnak), ezért sajnos ott sem költhettünk túl sokat. Az egyik pékségben végre találtunk fehér kenyeret, így aznapra megvolt az ebédünk, bár az itthoni pékek kenyerét egyik ország péksége sem tudta felülmúlni.

Miután eldöntöttük, hogy Luxembourgba is visszajövünk még, elindultunk utolsó állomásunkra, Brugge-be.

(Folytatjuk)