Mivel nekem sajnos nem született testvérem, a testvérségről mindig valamilyen idealizált kép élt a fejemben. A fiaim döngetik ugyan ennek a képnek a valóságérzetét, de még mindig hiszek benne. A testvérek természetesen olykor összekapnak, függetlenül attól, hogy mekkora a korkülönbség közöttük, vagy éppen azonos vagy különböző neműek-e. Mi, szülők meg vakaródzhatunk, mit kezdjünk ezzel a helyzettel. Bennem ez elsősorban szomorúságot, de megnyugvást is kelt — főleg az imént említett okból, másrészt emlékszem, hogy valakit már csak akkor tekintettem igazán a barátomnak, amikor a kezdeti „mézeshetek” után egy jó ízeset vitáztunk is.
Valahogy így van ez a testvérekkel is, a vita közben felfedezik a saját és a másik személyiségét, a megoldás folyamatában pedig erősödhet önérzetük és önbizalmuk is. Fontos, hogy szülőként ne hibáztassuk magunkat, inkább minden esetben a békefenntartást szorgalmazzuk. Mindenekelőtt tegyünk különbséget egy összeszólalkozás és a gyermeki indulatokkal teli harc között, hiszen a reakcióink is ettől függhetnek.
Az arany középút megőrzésében segíthet, ha az igazságosztó szerepe helyett mindkét felet egyformán meghallgatjuk, lehetőséget adva arra, hogy elmondhassák saját sérelmeiket, ezzel máris egyenlőséget teremtve közöttük. Sokszor azután mi magunk is felajánlhatunk kompromisszumos megoldásokat, mert a gyerekek ezeket saját korukból fakadóan nem mindig látják maguk előtt.
Néha elég olyan tevékenységbe kezdeni, amely mindkettőjüknek érdeke és kihívásokkal teli, vagyis a figyelem elterelése itt is működhet. A viták megszakítása könnyebb, ha még nem lovalták bele magukat túlságosan, és az is segít, ha a szülők egységesen és következetesen lépnek fel ilyenkor. Máskor meg jobb rájuk bízni a vita kifutását.
Mint tudjuk, a testvérféltékenység természetes jelenség, melyet érdemes a helyén kezelni. Talán sokat olvastak, tapasztaltak már erről. Nélkülözhetetlen, hogy teret adjunk a negatív érzésekről szóló beszélgetéseknek is, az egyéni igényeknek megfelelően viszonyuljunk hozzájuk úgy, hogy mindenkinek jusson saját idő, mivel gyerekekről beszélünk, akik ösztönösen reagálnak, mert még nem képesek olyan mértékben kontrollálni az érzelmeiket, mint egy felnőtt. Ennek fejlesztésében iszonyú nagy szerepe van a felnőtt példamutatásának. Nem kell a gyerekek minden apró-cseprő dolgába beleavatkozni, de nem is érdemes őket teljesen magukra hagyni konfliktushelyzetben. A problémamegoldás tanulható folyamat, melynek elsajátítása akár évekbe is telhet.
Persze minden szülő vágya, hogy felnőttként jó testvérekké váljanak gyermekei. A jó hír, hogy a testvéri kapcsolat dinamikusan változik. A gyerekek érnek, találhatnak közös érdeklődési köröket, s ugyanúgy lehetnek teljesen ellentétes nézeteik is. És valljuk be, nem létezik olyasmi, ami miatt a testvérek ne tudnának veszekedni.
Azt is láthatjuk, hogy a meleg, családi hangulatban jelenhetnek meg a legerőteljesebb konkurenciaharcok. A veszekedés során az egyik legfontosabb cél, hogy a testvérek megtanuljanak bánni a rivalitással, hiszen mindent meg kell osztaniuk: nemcsak a szülőket, de az életterüket, a nassolnivalót, a kütyük általi örömöket, és még sorolhatnám. A nevelési szakemberek éppen a konfliktusok megoldásának képességét tartják az öntudatos és boldog felnőttkor alapjának. A testvérek megtanulhatják például azt, hogy anélkül is lehet veszekedni, hogy a kapcsolat megszakadna, ami egy hatalmas biztonságérzetet ad. Közben megtapasztalják saját korlátjaikat, megoldások után kutatnak úgy, hogy egyediek maradjanak, és keresik a saját helyüket a közösségen belül is. Olykor azt is látni, hogy a gyerekek a szülők közötti feszültséget tükrözik vissza a lecsapódással együtt. A gond ott kezdődik, ha a veszekedős időszak hosszabb, mint a békés együttlété. Ilyenkor gondolhatjuk azt, hogy az örökös civakodás egy segélykiáltás, hogy vegyük észre őt, illetve őket.
A békebíró szerepét mellőzve a közbeszólásnak is lehet értelme akkor, amikor a gyerekeknek elfogynak az érveik, és fennáll annak a veszélye, hogy fizikailag és/vagy lelkileg megsértsék egymást. Minden más esetben meg kell adnunk nekik a jogot, hogy ők maguk rendezzék soraikat.
A négy—hat évesek viszonyát nagyon sok konfliktus terheli. Ekkorra még nem körvonalazódik teljesen a gyerekek személyisége, és keményen küzdenek saját érdekeik megvalósításáért. A szülői közbenjárásra itt még igen nagy szükség van. A későbbiekben ez a helyzet javuló tendenciát mutat, ám tíz—tizenkét éves kor között a hangulat már állandóan ingadozik, és a kisebbek folyamatos provokációi a nagyobbak számára nehezebben tolerálhatóak, ezért ilyenkor ők dominanciával állnak bosszút.
Érdemes azonban azt is megfigyelni, mi okozza a konfliktusokat, vannak-e visszatérő helyzetek. Minden esetben óvakodjunk a büntetéstől — jobb, ha valamilyen feladatot adunk a gyerekeknek, így zaklatott viselkedésüket konstruktív tetté formálhatjuk. Persze, ha mindketten sírnak, szét kell őket választani, és külön-külön megnyugtatni. És jó, ha a gyerekeknek van legalább egy olyan nyugodt kuckójuk, ahol külön tudnak vonulni egymástól, és magukban játszhatnak. A testvérek közötti kötődést azzal erősíthetjük, ha mesélünk nekik arról, miben hasonlítanak egymásra, rendszeresen játszunk velük, közös feladatokat kapnak, melyeket együtt oldhatnak meg.
Néha a konfliktust előidéző helyzetet (de csak egyenként) egy mesébe is beleszőhetjük a megoldással együtt, és újra meg újra elmesélhetjük. Ez különösen a szocializációt még csak tanulgató kisebb gyerekeknél segíthet. Van, hogy nem értik egy-egy szó jelentését, és ez okozza bennük a feszültséget, ezt azonnal és könnyedén orvosolhatjuk. Ám ha hajba kapnak, előbb jobb, ha szétválasztjuk őket, és majd csak akkor beszéljük meg a történteket, illetve keressük az alternatív megoldásokat, miután megnyugodtak.
Ne feledjük, azzal, hogy testvéreket nevelhetünk, olyan értékeket adhatunk nekik, amelyek előnyös hatásait semmilyen testvéri csetepaté sem homályosíthatja el.
