Petőfi és Kossuth emlékét szoktuk a leggyakrabban idézni március idusán, a márciusi ifjakét, s csak nagy ritkán kerül szóba Táncsics Mihály, aki budai börtönében senyvedt a forradalom és szabadságharc előtti hetekben, hónapokban. Legfeljebb a börtönből való látványos kiszabadítását szeretik az alkalmi múltidézők emlegetni. Amikor is ,,valóságos diadalmenetben vitték Pestre, ahol a Nemzeti Színház azon az estén a Bánk bánt játszotta'; s olyan kocsiba ültették, amelyet lovak helyett a hívei húztak. Igen: Táncsics Mihálynak akkor még számos híve volt, s főként a parasztság és a kialakulófélben levő munkásosztály - a nép! - körében örvendett nagy népszerűségnek. A forradalom győzelme után két helyen is megválasztották országgyűlési képviselőnek! ,,Táncsicsot pedig a nép úgy szereti, hogy Kossuthunk után nincs kedvesebb embere' - hirdeti egy korabeli mondás.
Mi lett mostanra a régi dicsőségből?! - szertefoszlott. Táncsics Mihályt rendesen elfelejtettük, cselekedeteit, műveit már csak a legritkábban idézzük.
Így voltam Táncsiccsal magam is, mígnem a jeles évforduló - legszebb nemzeti ünnepünk! - közeledtével személyes érintettség okán váratlanul és méltatlanul szoros kapcsolatba nem kerültem a nagy emberrel. Anyaországi pályatársaim ugyanis - a Magyar Újságírók Közösségének vezetői és a táncsicsi életmű igazi örökösei - Táncsics Mihály-díjjal tiszteltek meg. Legalább ilyenkor illik hát a becses elismerés névadójának életében, cselekedeteiben, műveiben elmélyedni, tiszteletköröket tenni körülöttük. Kiváltképpen akkor, ha mindhárommal követendő példát is állít elénk, késői utódok elé.
Táncsics Mihály nem véletlenül ült budai börtönében, ahonnan a forradalmi tömeg 1848. március 15-én kiszabadította. Egész életében - negyvenkilenc esztendős volt ekkor - minden művével szembeszegült az elnyomó hatalommal, a zsarnoksággal, igaz magyar hazafiként küzdött ellene. Igen: igaz magyar hazafiként, annak ellenére (vagy éppen ezért?), hogy horvát apa és szlovák anya gyermekeként látta meg a napvilágot. Állhatatosabban és elszántabban küzdött a magyarság jogaiért, hadakozott a magyar nyelv védelmében, mint ,,színmagyar' kortársai közül a legtöbben. (Akárcsak Damjanich János meg a többi nem magyar származású és magyar nevű, ám nagyon is magyar szívű szabadsághősünk.) A marxista történetírás és irodalomtörténet annak rendje és módja szerint rá is húzta Táncsicsra a nemzeti türelmetlenség, a sovinizmus vizes lepedőjét, elsősorban a magyar nyelv ősiségéről és magasrendűségéről vallott nézetei miatt. Pedig hát nem sokkal többet és nem sokkal mást állított ő, mint utódja, vidékünk nagy szülötte, gyönyörűséges magyar nyelvünkbe beleszerelmesedett Kosztolányi Dezső: ,,Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.'
Táncsics nevével és műveivel - akárcsak József Attiláéval - jócskán visszaéltek a kommunisták is: kikiáltották a munkáshatalom előhírnökének és szószólójának, lapjaikat, könyvkiadóikat, egyesületeiket keresztelték el róla, s lépten-nyomon hivatkoztak rá.
Pedig hát sem előhírnöke, sem szószólója nem volt ő a rossz hírű munkáshatalomnak, a magyar népet oly hosszú ideig szellemi és fizikai elnyomatásban tartó, szovjet mintájú Rákosi- és Kádár-rendszernek: Táncsics Mihály a magyar nép egyszerű fia volt, álmainak és vágyainak a megfogalmazója, demokrata politikus, publicista, író. A nép szava Isten szava, vallotta egyik munkája címével. Cselekvő hazafi, aki elveiért sohasem habozott a bőrét a vásárra vinni. Magyar nyelvtankönyveivel és nagyszámú egyéb, főleg történelmi és földrajzi iskolakönyvével a nemzeti nyelv uralomra juttatásáért, a jobbágyság felszabadításáért, az ország függetlenségéért küzdött. Eltökélten és keményen, soha meg nem alkuvó, soha ki nem egyező módon - mai szóhasználattal úgy is mondhatnánk: radikálisan. Lángoló nemzeti radikalizmusát a forradalom vezetői közül csupán ketten értették és pártolták: Kossuth Lajos és Petőfi Sándor.
Soha meg nem alkuvó természetéből rengeteg baja származott 1848-49 előtt is, alatt is és után is. Munkások Újságja című néplapját a nemesi előjogaikat féltő ,,forradalmárok' már 1849-ben betiltották, Világos után pedig az ellenforradalmi önkény természetesen rá is halálos ítéletet mondott ki. Nyolc éven át egy föld alatti búvóhelyen élve menekült meg a kivégzéstől, az 57-es általános amnesztia után pedig rendőri felügyelet alá helyezték. Mit sem törődve a körülötte nyüzsgő spiclikkel, kéziratban terjesztette Forradalmi káté című röpiratát, amely az elnyomó hatalomnak fegyveres felkelés útján való megdöntésére szólított fel. Újból letartóztatták, tizenöt évre ítélték, a börtönben csaknem teljesen megvakult. Szabadulása után sem ,,jött meg a józan esze': ellenzéki lapot alapított és szerkesztett, ismét országgyűlési képviselő lett. Utolsó éveit nyomorban, betegen tengette: vidéken házalt könyveivel, nehéz mezőgazdasági munkából élt, magányosan halt meg.
Táncsics Mihály - mint ahogy a 48-as forradalom és szabadságharc többi hőse is - választhatott volna más utat: ezt választotta. Horvát-szlovák származása dacára a magyar utat, amelyen mindvégig megőrizhette magát az árulástól.
Jó lenne, ha példáját, alakját nemcsak ilyenkor, ünnepek tájékán idéznénk meg, hanem mindig, amikor csak válaszút elé kerülünk.