Balázs Áron és Sirmer Zoltán (Fotó: Srđan Doroški)

Ha egy színházi darabot közvetlenül a bemutatója után vagy még az előtt betiltanak, vagy bármiféle botrány(ocska) kerekedik egy plakát, a rendező vagy egy jelenet körül, hirtelen mindenkit elkezd érdekelni az érintett előadás. Legendák szövődnek köré, s egy ideig mindenki róla beszél vagy a botrányt kirobbantó okról kezd cikkezni, véleményt formálni, sörözések alkalmával eszmét cserélni. Az Újvidéki Színház Bánk bán című előadását nem tiltották be, viszont egy finom kis botrány alakult ki a POSZT-on (Pécsi Országos Színházi Találkozó) való bemutatkozása alatt, aminek következtében hirtelen mindenki Bánk bán és/vagy színházi szakértő lett, mindenki hazafivá vagy hazaárulóvá vált (a másik szemében), hirtelen mindenki elkezdett a nemzettel foglalkozni, de ami talán a legfontosabb, pillanatnyilag fél Magyarország Urbán Andrásról és a Bánk bánról beszél, hiszen az előadás által felvetett kérdések nagyon is foglalkoztatják az embereket.

A botrány (vagy inkább botrányocska) az előadás végén történt, amikor is Gombos Dániel a tapsot félbeszakítva egy játékra kérte fel a nézőket, előtte felvázolva a szabályokat: mindenki akkor hagyja el a színháztermet, amikor egy olyan eseményt, fogalmat hall, amelynek hatására elhagyná a hazáját. Ezeknek az eseményeknek, fogalmaknak a listája ugyanaz, mégis minimálisan adaptálódik az aktuális játszási helyszínhez. Az inflációval indít, a sorozás, az etnikai tisztogatás, az EU-ból való kilépés, vagy - Szerbia esetében – a belépésről való tárgyalás megszakítása minden esetben megjelenik, csak talán Magyarországon nehéz elképzelni egyik-másik problémakört. És Dániel el is kezdte olvasni a listát a Pécsi Nemzeti Színház színpadán. Ekkor lépett a NÉZŐ a színre.

A nézőnek lehet véleménye. A nézőnek legyen is véleménye. A néző mondja is el, amit gondol. A néző gondoljon. A néző gondolkodjon. „Ó, a nemzet! — Ahány fő, szintannyi ész” — mondja Petur bán. És ez is történt. Egy néző hangot adott véleményének egy kérdéssel fordulva közönségtársai felé. Arra szeretett volna választ kapni: valóban erről szól Katona József Bánk bánja? Mert szerinte egyáltalán nem. Azt sajnos nem fejtette ki Ókovács Szilveszter, azaz a néző, azaz a Magyar Állami Operaház főigazgatója, azaz a fesztivál egyik zsűritagja (!!!), hogy szerinte miről is szól a Bánk bán, és egy kicsit olyan érzésem volt, mintha nem ugyanazt az előadást néztük volna. Többen kiabálták vissza, hogy: igenis erről szól!, Szigethy Gábor színháztörténész pedig az erkélyről nyilvánította dilettánsnak a darabot. Az interaktivitásra nem lehetett panasz. A nézők tovább játszották Bánk, Melinda, Petur és a többiek történetét.

Egy poros drámáról lefújni a port, és újraértelmezni a művet igenis szükséges, hiszen nem azért járunk színházba, hogy a legszebb ruhánkat poroljuk le, és évente kétszer megjelenjünk benne egy csillogó színházteremben, megnézzük valamely neves drámaíró (legjobb, ha Shakespeare vagy Madách) jól ismert drámájának klasszikus adaptációját korhű jelmezekben, „csak semmi aktualizálás” jelszó alatt. Azért kell színházba járnunk, és olyan előadásokat vadásznunk, amelyek megérintenek, elgondolkodtatnak bennünket, hatnak ránk, mert átvitt vagy direkt módon rólunk szólnak. Vagy ezért is. Azok a jó előadások, amelyekről még napok múlva is beszélünk, és amelyekre még évek múltán is emlékszünk. Jelen esetben a magyarok bevonulása (szép ruhában, vasalva és jól fésülve) és kivonulása (zaklatottan, izzadtan és a haragtól kócosan) egy este alatt történt meg, és még sokáig fogunk róla beszélni.

„Nemzet, haza, otthon, népem, hazaszeretet” — mind-mind nagy szavak. Mit jelent magyarnak lenni? Mit jelent magyarnak lenni itt és ott? Hol a haza? Hol az itthon és hol az otthon? A három ugyanaz? Mikor hagynánk el az országot, ahol élünk? Ezeket a kérdéseket veti fel az előadás, s ezeknek a kérdéseknek nem kellene sértőeknek lenniük senki számára. Inkább azt kellene tudni megfogalmazni, hogy mit válaszolnánk rájuk, ha valaki feltenné őket. És most feltette.

Az Urbán András szája sarkában bujkáló mosolyból elégedettséget lehetett leolvasni (a darab vastapsot kapott az ott maradt nézőktől), s ez érthető is, hiszen mindmáig égnek a vonalak, ettől az esettől hangos a magyar sajtó, kommentelők százai támadnak egymásnak az előadás apropójából — jó magyar szokás szerint (természetesen sokan közülük nem is látták a darabot). A POSZT-os bemutató utáni nap reggelén két kávé között Andrással arról is beszélgettem, hogy ő hogyan látja a történteket, mert azért a botrány(ocska) ellenére — vagy éppen azért is — sokan léptek oda hozzá kezet szorítva megköszönni az előadást.

Urbán András (Fotó: Szerda Zsófi)

— Nagyon pozitívan éltem meg tegnap az előadás végét. A közönséget megérintette a darab, kit így, kit úgy. Azt nehéz megértenem, ha valakiben ez ellenséges érzelmeket keltett, hiszen a lehetőség mindenki számára adva van: ki lehet menni vagy ott lehet maradni, részt lehet venni, vagy nem a játékban, egyszersmind azt gondolom, hogy ez egy szórakoztató jelenet, melyet a közönség jó része általában mindenhol (így volt ez most a POSZT-on is) örömmel fogad, és részt vesz benne. Azt a sajtó sokszor hajlamos hangsúlyozni, hogy a nézők a végén azért mennek ki a teremből, mert erre kérjük őket a játék során, és nem tüntetőleg vonulnak ki. Jó érzés, hogy a többség egyértelműen az előadás mellé állt, amikor ezek a bizonyos mondatok, illetőleg kérdések és egymásnak feszülések megtörténtek.

* Volt már ilyenre példa korábban?

— Több olyan előadásom van, amely sérthet bizonyos embereket, és kapok is értük hideget, meleget, ilyen azonban eddig még sosem történt. Ez sajnos azt jelenti, hogy nagyon egyszerű itt, Magyarországon „kiverni a biztosítékot”, az emberek gyorsan felkapják a vizet, és ellenségessé válnak. De hát éppen ez az, amiről beszélni próbálunk. Abba nem mennék bele, hogy indulatból ki mit képvisel ilyen helyzetben, de azt reagálni, hogy ennek mi köze Katona József Bánk bánjához, és hogy valakinek ez legyen az előadással a fő gondja, ez számomra eléggé szürreális. Maga a tény, hogy ez valakit ennyire zavar.

* Amikor Temesváron láttam az előadást, akkor a NATO-bombázások említésére hagytam el a termet, most viszont a fizetések csökkentésekor, bár valójában már a felsorolás előtt fel kellett volna állnom, hiszen ha követem a játékszabályokat, akkor a „mikor hagynám el Magyarországot?” kérdésre kellett volna válaszolnom, és nem ott élek. Játék. Játékszabályok...

— Valóban van az utolsó jelenetnek egy problematikus része, mégpedig a nyilvános reakció, hiszen azt, amikor kivonulsz a teremből, mások is látják, ezt lefordíthatjuk úgy is, hogy amikor úgy döntesz, elhagyod az országot, és kimész a teremből, akkor azt a többi néző is látja, tehát ez egy nyilvános választás. Nem lehet a nézőt kényszeríteni, hogy részt vegyen a játékban, és a szabályok ismertetése után, még a játék kezdete előtt lehet távozni is. Az emberekben azonban van egy természetes kíváncsiság, érdekli őket, hogy mi fog történni ezután, s azért nem mennek ki, mert várják a következő problémakört. Van ebben egy furcsa kétszínűség. De nem biztos, hogy ezt ennyire komolyan kell venni. Azt gondolom, hogy önmagunkat sem kell túl komolyan vennünk, valamint az sem biztos, hogy állandóan valami mást is képviselnünk kell önmagunkon kívül. Elsősorban emberek vagyunk. Persze van egy pillanat, amikor valamit vállalunk vagy nem vállalunk tovább. Ez olyan, mint amikor valaki párttag, de letagadja, hogy az. Ez azért ennél némileg lazább dolog, nem?

* De.

Néhány a már megjelent cikkek közül:
http://nepszava.hu/cikk/1060113
http://magyarnarancs.hu/publicisztika/okovacs-szilveszter-megmondja-hogyan-kell-eloadast-rendezni-95350
http://www.origo.hu/kultura/egyfelvonas/20150612-szinhaz-poszt.html

Szakmai beszélgetés és nézői vélemény:
http://www.poszt.hu/hu/programok/1001/szakmai-beszelgetes-bank-ban