home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Találkozások (4.)
Molnár Krekity Olga
2013.10.16.
LXVIII. évf. 42. szám
Találkozások (4.)

„Ha természetesen viselkedik az ember, a helyzetek megfordulhatnak. Nem kell félni. Nem azért vagyunk itt, hogy féljünk. Annál nagyobb csoda az ember élete. Azért írom ezeket a történeteket is. Sokszor gondolkodtam, miért van az, hogy különös helyzetekben meg kell szólalnom” — Schäffer Erzsébet gazdag élettapasztalatait osztjuk meg olvasóinkkal, melyeket Kishegyesen járva mesélt el nekünk.

Mindig van nálam — no nem mindig, de gyakran — egy kis pálinkásbutykos. Nem mintha részeges lennék — egy kicsit sem vagyok az —, de a találkozásoknak ez is a velejárója. Az ember bemutatkozik, beszélget, kezet fog, megöleli a másikat, megérinti — és van a kínálás. Eszel egy falatot? Kérsz valamit? Kishegyesre érve itt is rögtön megkérdezték: ,,Kér egy kis vizet? Szomjas?” A világ minden részén így van ez. Venezuelában is megtapasztaltam, az éjszaka kellős közepén. Odatéved az ember, és rögtön megkérdik: ,,Iszol valamit?” Minden emberben ott van az eredendő jó szándék a másik iránt. A vonatban utazva sokszor előveszem a butykosomat a kis ezüstpoharammal, és körbekínálom: ,,Esetleg egy kis pálinka?” Erre vagy megdöbbenten (,,Pálinka?”) vagy meglepődve (,,Pálinka?!”) válaszolnak, és akkor koccintunk és beszélgetünk.

A pesti énekes

Egy ködös, szmogos novemberi napon a tizenhat éves Fanni lányommal igyekeztünk az egyik pesti ismerősünkhöz (Benkő Ágotáékhoz voltunk bejelentkezve). Rosszkedvűek és fáradtak voltunk mindketten. Egy kis mellékutcán baktattunk este hat óra felé, alig égtek a lámpák. Kutyaszaros volt a járda, de nagyon. Már nem is ott mentünk, hanem az úton.

— Mama, menjünk inkább haza… — mondogatta a lányom.

— Ha már megígértük, elmegyünk Ágotáékhoz.

Kedvetlenül, szótlanul haladtunk tovább. Egyszer csak pár utcával odébb fölharsant egy gyönyörű férfihang. Az O, sole miót énekelte gyönyörű tenorján.

— Figyusz, hát ez meg mi? — hallgatóztam.

Nekem az a novemberi sötét utca hirtelen napfényes lett. Ki az, aki ilyen boldog? Miért énekel ilyen időben? Kitől tanult meg így énekelni?

A lányom kitalálhatta a gondolataimat.

— Mama, kérlek, ne csinálj semmit!

Egy árkádsor választott el bennünket a járdától. Mire odaértünk, a férfi épp akkor kanyarodhatott ki a járdára, mert már egész közelről hallhattuk. Négy versszakot énekelt el, kitartotta szép tenorhangját. Amikor befejezte, nem tudtam megállni, önkéntelenül felkiáltottam:

— Bravó!

De még mindig nem láttam az alakot, csak a válaszát hallottam:

— Minő fülek!

Akkor bukkant fel az árnyékból a férfi, nem is akármilyen szerelésben. Finom puha, széles karimájú kalap, hosszú felöltő, fehér selyemsál, és egy gyönyörű, doboz alakú borjúbőr aktatáska… Csuda ernyő, suvikszos cipő…

— Mióta énekelnek bankigazgatók az utcán?

— Kezét csókolom! Bankban dolgozom ugyan, de nem vagyok igazgató, csak egyszerű hivatalnok, akinek jókedve van.

— Vajon mitől van jókedve?

— Mama! — húzott volna el Fanni duzzogva.

— Ide figyeljen: a feleségem kórházban van, bementem hozzá, meglátogattam, gyógyul. Az anyósom is ott fekszik, ő is gyógyul. Csütörtökön jönnek haza, hátravan még két napom. Bementem hát egy kocsmába, megittam három sört.

— De a hangja mitől ilyen gyönyörű?

— Elmesélem kiskegyednek. Én a MÁV filharmonikusainál énekeltem Vass Lajos dirigálása alatt harminc évig.

— Hát akkor azért… Hol lakik?

— Mama, én itt hagylak! — húzódott félre szégyenlősen a lányom.

— Miért kérdezi, szépasszony?

— Hát azért, mert ha nem messze lakik, akkor nem árthat meg egy kis pálinka a sörre.

— Pálinka?! Hol van?

Elővettem a kis szütyümet, abból a flaskát meg az ezüstpoharamat, és koccintottunk.

— Figyeljen csak… Jó tett helyébe jót várj!

Azt hittem, újra dalra fakad, de nem, elővette a finom borjúbőr aktatáskáját, a térdére tette, felhajtotta a fedelét, és kivett belőle egy pár füstölt kolbászt.

— Ez meg a debreceni sógoromtól való. Egészségünkre! Ebből vittem a kórházba is, ez megmaradt.

A lányom erre visszajött, megkóstoltuk a kolbászt, a felét megettük az Ágotáéknál, a felét hazavittük, és amikor elköszöntünk ettől a kedves úrtól, azt mondta a Fanni lányom:

— Mama, most már elhiszem neked, hogy a történeteid, amelyeket leírsz, mind megtörténtek.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..