Ki volt Hahnemann?

Samuel Hahnemann 1755-ben született a németországi Meissenben. Szülei porcelánfestők voltak. Nagy hangsúlyt helyeztek fiuk képzésére. Az ifjú Hahnemann húsz nyelvet ismert, ebből kilencen beszélt is, egyebek közt angolul, franciául, olaszul, görögül és latinul.
Hahnemann orvosi tanulmányait két évig Lipcsében, majd egy évig Bécsben folytatta. Ott szerzett orvosi diplomát 1779-ben. 1781-től vidéki orvosként dolgozott. Elkeserítették azok a módszerek, amelyeket akkor alkalmaztak: pl. érvágás, beöntés, hánytatás stb. Hamarosan fel is hagyott a gyógyászattal.

Azt, hogy az akkori orvostudományban mások sem bíztak, az is bizonyítja, hogy Hahnemann jövendőbeli apósa kikötötte: csak akkor adja férjhez a lányát, ha a vőlegény az orvosi hivatáson kívül elsajátít egy biztosabb szakmát is. Így Hahnemann kitanulta a gyógyszerészetet, melynek később nagy hasznát vette. Tizenegy gyermeke született. A nagy család eltartásához sok pénzre volt szükség, ezért Hahnemann visszatért a nyelvekhez. Orvosi és más tudományos cikkeket fordított és publikált.

Ekkortájt került a kezébe William Cullen Materia Medica című munkája, mely a malária gyógyításáról szólt. Cullen ebben a tanulmányban megjegyezte, hogy a terápiában alkalmazott kinin (kínafakéreg) hatékonysága keserűségének és vérzéscsillapító hatásának köszönhető. Hahnemann azonban kémiai ismeretei alapján ezzel nem értett egyet, tudta ugyanis, hogy vannak a kininnél jóval keserűbb és erősebb vérzéscsillapító hatású szerek is, melyek mégsem hatásosak a malária gyógyításában.

Elméletét bizonyítandó önmagán kísérletezett: kinint kezdett el szedni. Meglepődve tapasztalta, hogy megjelentek rajta a malária tünetei, melyek azonban a szer adagolásának abbahagyásával eltűntek. Ez a kísérlet vezetett a homeopátia alaptételének megalkotásához: hasonlót hasonlóval gyógyítani. Ezt az alapelvet még Hippokratész görög orvos (i. e. 460—377) fogalmazta meg: „Azok a dolgok, amelyek betegséget okoznak, meg is gyógyítják azt.” Hahnemann tehát jó időben és jó helyen alkalmazta ezt a tételt.
Röviden ez így hangzik: „Válassz a fokozatos, gyors, biztos és tartós gyógyulás érdekében minden betegség esetén olyan szert, amely hasonló bántalmakat képes előidézni, mint amilyeneket gyógyítani kell!”
Hahnemann ezek után egész életét a homeopátiának szentelte. 1843-ban halt meg Párizsban.

Hahnemann Munkássága

1796-ban jelent meg első homeopátiáról szóló cikke a Hufelands Journalban. Ezt 24 nagy- és 100 kisebb terjedelmű könyv követte.

Fő műve az Organon der rationalen Heikunde, melyet először 1910-ben adtak ki. Ahogy Hahnemann fejlesztette tudását és gyakorlatát a homeopátiában, úgy jelentek meg munkájának újabb kiadásai. Az utolsó, a hatodik a szerző halála után látott napvilágot.
Az Organon alapmű, melyben Hahnemann részletesen kifejti a homeopátiának mint a gyógyítás művészetének alapjait. Hahnemann, mint tudjuk, német gyógyszerész volt, ezért precizitás és alaposság jellemzi könyvét, ami miatt az nem is túl olvasmányos. A mondatok igen hosszúak, összetettek, de ez adja meg az egyértelműségüket. Az olvasó pontosan tudja, hogy a szerző mit akart mondani. A könyv szerkezete is érdekes. Tíz fejezete van, s mindegyik paragrafusokból áll.

A könyv bevezető része igen terjedelmes, elolvasása mégis ajánlott azért, hogy az olvasó megértse a homeopátia alapelveit. Ebben a részben Hahnemann néhány új fogalmat is bevezet.

Ilyen az allopátia, mely az akkori orvoslást jelöli. Ennek gyógyítási alapelve a Contraira Contraris Curentur, azaz „ellentétes az ellentétessel gyógyítandó”. Olyan kezelési módszer, amelynek hatásai nem állnak közvetlen kapcsolatban a betegség tüneteivel, eltérnek, különböznek tőlük. Hahnemann ezt a fogalmat megkülönböztetésként vezette be az általa megalkotott homeopátiával szemben, melynek alapelve a Simila Similibus Curentur, azaz „hasonló hasonlóval gyógyítandó”.

A másik fontos fogalom az életerő. Az Organon 9. paragrafusa így ír erről:

„Az ember egészséges állapotában a szellemi természetű életerő, amely élettel telíti az anyagi testet, korlátozás nélkül irányít, és a szervezet minden részét csodálatra méltó, harmonikus, éltető mozgásban tartja az érzetek, érzések és életműködések tekintetében egyaránt, így tehát a bensőben lakozó, értelemmel bíró szellemünk szabadon felhasználja ezt az éltető, egészséges eszközt létezésünk magasabb rendű céljának megvalósításához.”

(Folytatjuk)