Harmadjára jártam Taizében. Legutóbb 2012-ben töltöttem egy hetet a közösségben, de már legelőször, 2010-ben beleszerettem a kis faluba, az ottani életvitelbe, a különleges hangulatba, mely körülöleli a tábort. Július 23-án, az esti órákban indult útnak az ötvenfős csoport. Már napokkal korábban lázas készülődésbe fogtam. Aki hallott már róla, mi fán terem ez a zarándokút, az tudja, hogy az úti célon kívül a csoport sok más helyre is ellátogat, mely útba esik. Az idei útirány: Salzburg—Párizs—Chalon—Taizé—Annecy—Lido Di Jesolo volt.

Egy átutazott éjszaka után megérkeztünk Salzburgba, ahol az esti továbbállásig szabadon barangolhattunk. Felfedezhettük az óvárost, annak legszebb kincsét, Hohensalzburg várát és a szebbnél szebb, tiszta, rendben tartott parkjait, a Salzach folyó mentét. Különösen örültem, hogy láthattam a zeneszerző, Mozart szülőházát.

A második állomás Párizs volt. Igaznak tartom a mondást, mely szerint Párizs megér egy misét. Nos, véleményem szerint hármat is. A belvárost és annak számos nevezetességét minden alkalommal úgy csodálom meg, mint legelőször. Az Eiffel-torony félelmetes mérete, az erő, melyet sugároz, párosulván azzal, hogy milyen messzire képes elmenni az ember kreativitása, a művészet iránti szeretete, kiváló kombinációt alkot. Nap mint nap arról hallva és olvasva, hogy milyen szörnyűségek történnek a világban, feledhetetlen élményt nyújt azzal eltölteni néhány órát, hogy megtekintjük a város nevezetességeit, és ráeszmélünk, mennyi szépet, maradandót is tud alkotni az ember, ha erejét és idejét a jóra, az értékesre fordítja. Az abszolút kedvencem az Arc de Triomphe (Diadalív) volt. Sajnos hamar indultunk is tovább, Chalonba.

Az elkövetkezendő időben zarándokolni szándékozók számára megemlíteném, hogy az út alatti étkezés is egy kisebb kaland. Mivel az útitársak többsége nem örül az autóbuszban való étkezésnek, azt az időnkénti megállások alkalmával kell megejteni. Természetesen a benzinkutakon és a városokban is lehet élelmet venni, de az árak jóval magasabbak, még az ott megszokottaknál is. Aki szeretne spórolni, vagy nem élelemre költeni a pénzét, annak ajánlatos felfegyverkeznie, lehetőleg nem romlandó élelmiszerekkel. No, de vissza Chalon városához, az utolsó állomáshoz Taizé előtt!

Korán érkeztünk, és álmosan, nyűgösen szálltunk ki a buszból. De megérte, mert a még alvó város festménybe illő képet tárt elénk. Őszintén megvallom, indulásunk előtt nem néztem utána ennek a kis településnek, de utólag nem bántam meg, mert így tisztán megmaradhatott az első benyomás élménye, mely igencsak pozitívra sikerült. Nagyra értékelem az olyan kevésbé nevezetes várost, amelynek egyszerűségében rejlik nagyszerűsége, és Chalon csak megerősítette bennem ezt az érzést. Miután innen elindultunk, Taizé már csak egyórányira volt. Mire megérkeztünk, már valóban fáradtak voltunk, és noha tudtam volna még aludni, semmi pénzért nem hagytam volna ki azt az élményt, amelyet a táj látványa nyújtott. A hegyek, a dombok, a zöld természet ölelésében megbúvó kis falucska — mind lélekmelengető látvány volt.

Megérkeztünk! A fáradtság hirtelen elszállt, nagy volt az öröm, Kinga és én is régóta terveztünk visszatérni ide. Néhány órányi várakozás után megkaptuk a barakkokat, korábban érkező magyarok fogadtak bennünket, és ismertették a lehetőségeket, Taizében ugyanis minden lakosnak feladata van aszerint, hogy mire vállalkozik. Lehet dolgozni, énekórára járni, csoportbeszélgetéseken részt venni.

Az idén is, akárcsak az előző két alkalommal, a csoportbeszélgetést választottam, mely egy délelőtti és egy délutáni kétórás foglalkozásból állt egy testvérrel, ezután egy többnemzetiségű csoporttal megbeszéltünk egy-egy bibliai részletet, megosztottuk gondolatainkat róla, meghallgattuk egymást, eszmecserét folytattunk. Ilyenkor jut kifejezésre, hogy mennyire különböző helyekről érkeztek a csoporttagok. A britek például sokkal szabadabban beszélnek a munkahelyen való felmondásról. Azt mondják, hogy ha nem vagy boldog ott, ahol dolgozol, akkor mondj fel, ami, lássuk be, nálunk egy eléggé idealisztikus kijelentésnek számít. Ukrán csoporttársaim pedig elmondták, hogy a háborús események elől menekültek el egy hétre Taizébe, hogy egy kis megnyugvást találjanak. Azt mondták, nem tudják, mi vár rájuk a jövőben. 

A csoportfoglalkozások előtt és után mi magunk is pihenéssel töltöttük a legtöbb időt. Taizét gyönyörű hegyek veszik körül. A közösségnek saját parkja van, melyet Csendszigetnek neveznek. Itt tilos a hangoskodás, ide elmélkedni, megnyugvást keresni járnak az emberek. A nyugalomra vágyóknak további jó hír, hogy a közösséget irányító testvérek nem gondoskodtak wifiről a tábor területén, úgyhogy a mindenféle modern kütyüket nyugodtan félre lehet tenni, amíg ott tartózkodunk.

A pihenés és a nyugalom mellett a közösség számtalan programot kínált fel. Én például részt vettem egy Napjainkban hogyan látják egymást a muszlimok és a keresztények című előadáson. Mindemellett természetesen a legnagyobb hangsúly a vallás gyakorlásán van. A tábor közepén áll Taizé híres temploma, a Megbékélés temploma. Naponta háromszor van közös imádság, melyen a fiatalok nagyon szívesen részt vesznek. A közös énekek meghitté és egyedivé teszik ezt az élményt.

Az este a barátkozásról és a szórakozásról szól: közös játékok, zenélés, éneklés stb. Ezeken az estéken általában az összes fiatal ott van. Még az első alkalommal sok ismerőst szereztünk, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, és az idén ismét találkoztunk velük. Bátran állíthatom, hogy Taizé minden emberből a legjobbat hozza ki. Itt azt kapja a zarándok útravalóul, amire a legnagyobb szüksége van: a lelki békét. Nekem is minden alkalommal sikerült feltöltődnöm, és újult erővel folytatnom a hétköznapokat.

Az idő repül, ha az ember jól érzi magát. Ez az egy hét is gyorsan elmúlt. Az elválás a barátoktól, az indulás mindig szomorú, de gyorsan kárpótolt bennünket Annecy látványa, ahová néhány órányi utazás után érkeztünk meg. Chalon után ez a város volt számomra az út második legkellemesebb meglepetése. Kora délután érkeztünk, így lehetőségünk volt fürödni a tóban, mely a tisztaságával és a környező hegyek látványával is elkápráztatott bennünket. Ezután elsétáltunk Annecy óvárosába, és viccesen azt mondtam Kingának, hogy ha egyszer férjhez megyek, biztosan ide jövök nászútra...

Utolsó állomásunk Lido Di Jesolo volt, de csak hárman választottuk ezt a lehetőséget, mivel Velence helyett nagyon szerettünk volna eltölteni egy napot a tengerparton. Az idő gyönyörű volt, forró, a víz langyos, a strand homokos — mindez megkoronázta a gyönyörű kirándulást. Szépen lebarnulva, rengeteg élménnyel és lelki feltöltődéssel érkeztünk vissza Szabadkára augusztus 4-én.