A leendő kis tagokat jobb módon meg sem szólíthatták volna, így vélekedett az elnök, Tóth Krisztián is.

— Mindenképp abban bízunk, hogy sikerre tudjuk vinni ezt az ügyet. Citera- és néptáncbemutatót tartottunk itt az iskolában. Az az igazság, hogy néhány éve sajnos nem működnek nálunk a csoportok, sem a néptánccsoport, sem a citeracsoport, pedig valamikor Szentmihály éppen a citeráról volt ismert. A falunak egyidőben 80 citerása is volt. Sajnos, az utóbbi években ez a szám 3-4-re csökkent. Ezen szeretnénk változtatni. Ugyanígy vagyunk a néptánccal is, hiszen Szentmihály valamikor híres volt a néptáncosairól is, messze földre eljutottak a ’80-as, ’90-es, de még a 2000-es években is. Aztán a 2010-es, 2020-as évekre ez egy kicsit „beakadt”.

* Hallhattuk a bemutató alkalmával, hogy az egészen icipici gyerekek nem nagyon alkalmasak a citerajátékra, tehát eljátszhatnak a tánccsoportban, és aztán ha megkedvelnék a hangszert, később csatlakozhatnának. Szerinted az érdeklődők körében látszik-e már, hogy szívesen lennének a művelődési egyesület tagjai?

— Én nagyon remélem és bízom is benne, hogy igen. Az az igazság, és ez nyilván másfelé is így működik, hogy akinek a szülei, nagyszülei egy kicsit közelebb állnak a művelődés vagy a néptánc, népzene világához, azoknak a gyerekei is hajlamosak erre. Itt is láttam néhány szülőt, akik nagy örömmel kísérték a gyereküket, mert szeretnék, ha járna vagy citerára, vagy néptáncra, vagy talán mindkettőre. Bízom benne, hogy néhány tagot tudunk most toborozni, és majd idővel, az ő sikereik láttán talán a többiek is bátorságot kapnak, hogy csatlakozzanak hozzájuk.

Flaman István nem idegen a faluban, mindenki ismeri, a gyerekek is, a szüleik is. Sőt nemcsak Szentmihályon, hanem Vajdaság-szerte is, hiszen több településen oktatja ezt a pöngetős hangszert. Ezúttal is a citera csínját-bínját mutatta be, nem is egy, hanem négy hangszeren.

— Szentmihályon nagyon hosszú múltra tekint vissza a citerajáték. Én 1979-ben kezdtem muzsikálni éppen ebben az iskolában, mégpedig Mavrák Julianna vezetésével, azóta többé-kevésbé, vagy mondjuk, hogy folyamatosan szól a citera a faluban, ám az oktatás időnként megszakadt. Most az a helyzet, hogy néhány éve csak két tanítványom van, akit már nyolc éve oktatok, és ezúttal szeretnénk új tagokat, citerás fiatalokat toborozni. Itt nem csak gyerekekről van szó, felnőtt személyekről is, akik húsz-harminc évesek, valamikor citeráztak, és ha újra kedvet kapnának, hogy betagosodjanak hozzánk, azt nagy örömmel fogadnánk.

* Hány leendő citerással tudnál foglalkozni? Vagy, mondjuk, hány csoportban lehetne megkezdeni a munkát?

— Valójában az lenne a legjobb, hogy folyamatos legyen a munka, és legalább minden két évben egy új csoport álljon fel. Ahogy fejlődnek a gyerekek, idővel a nagyobb csoportokat össze lehet vonni. Pillanatnyilag az volna a legmegfelelőbb, ha három csoportra tudnánk toborozni fiatalokat, idősebbeket, hogy egy felnőttcsoportot tudjunk kialakítani, egy fölsősökből álló gyerekcsoportot, akik minden valószínűség szerint nem tudják tartani azt a tempót, mint a felnőttek, és egy harmadikos, negyedikes gyerekekből álló csapatot. A harmadik, negyedikes gyerekeknél fiatalabbakkal az a helyzet — és őszintén, nem nagyon szeretnék egészen kis gyerekekkel csoportot kezdeni —, hogy a citera fizikailag nehéz számukra. Másfél-két évig csak azt látjuk, hogy hova rakják a pici ujjukat, zeneileg még nem halljuk, mit is muzsikálnak, mert ahhoz, hogy megszólaltassák vagy kicsalogassák a hangokat a citerából, rendesebben le kell nyomni a húrt, és emiatt kiábrándulnak, abbahagyják a tanulást.

Erre a bemutatóra egy kis segítséget is kértek a szentmihályiak, hiszen a két táncoktató, Dobai Anikó és Rác Bernadetta Tordáról érkezett. Mit lehet ilyenkor elmondani a gyerekeknek, hogy kedvet kapjanak a tánchoz? Ezt így fogalmazták meg:

— Azt szeretnénk, hogy velük együtt mutassuk be a tánclépéseket, és nem akarjuk száraz szöveggel untatni őket, mert úgy gondolom, ezt a korosztályt még nem igazán érdekli az, hogy milyen táncok és vidékek vannak — hangsúlyozta Anikó.

— A táncok mellett hoztunk néhány népi gyermekjátékot is, hogy egy kicsit bevezessük őket a régi játékok világába, hogy miket játszottak a gyerekek egykoron. A bemutató végére pedig azt reméljük, hogy minél többen kedvet kapnak a néptánchoz — emelte ki Bernadetta.

* Ti ezt otthon, Tordán szoktátok művelni, a gyerekekkel játszotok, aktívan tanuljátok a koreográfiákat. Milyenek a tapasztalataitok?

— Anikó főleg a néptáncot oktatja, én Tordán inkább az énekcsoportokkal foglalkozom, valamint Magyarittabén is előadjuk a néptáncot. Tordán és Magyarittabén is három-három csoportunk van, és remélem, itt is majd kiderül, hány csoportot tudunk alakítani. Jelen pillanatban két csoportunk van, melyek csak játékokkal foglalkoznak, Tordán és Magyarittabén is egy-egy. Ezekkel az a helyzet, hogy még fejlődniük kell. Nekünk annak idején nem volt ilyen lehetőségünk, hogy játsszunk is, mi a tánccal kezdtük, viszont így visszagondolva valóban lehet, hogy szükség lett volna arra, hogy először gyermekjátékokkal szórakozzunk, összeszokjunk, elsajátítsuk a mozdulatokat, és akkor könnyebb lett volna a tánc is — vallották az oktatók.

Annyi bizonyos, hogy ha valamilyen módon át tudják adni a kicsiknek azt az élményt, hogy az ember életében egy plusz az, ha valaki néptáncol, énekel vagy citerázik, akkor meg tudják nyerni őket. Bernadetta fogalmazta meg a „végszót”, mondván:

— Én is hatodikos voltam, amikor elkezdtem néptáncolni, és engem nagyon megfogott. Szeretem csinálni, szeretek énekelni is, főleg azért, mert némiképp visszarepít a múltba, amikor az emberek úgy gyűltek össze, akár egy kocsmában, vagy lakodalmakkor, és énekeltek, élő zene volt, jól érezték magukat.

Nos, ezt a jó érzést kell beleplántálni a mai gyerekekbe. Nagy munka, de megéri!