S már kezdi is a történetet, pedig még le sem ültünk.

— Édesapám történelemtanár volt, én pedig nem szerettem a történelmet. Úgy éreztem, tele van hazugsággal, és nem akartam ezt tanulni. A tudomány sem érdekelt, csak az emberi test, az izmok, a művészet. De azért jó jegyem volt mindenből. Nem volt könnyű dolgom, hiszen ha valamit rosszul csináltam, már mondták is apukámnak a tanáriban. Azért sem kaptam dicséretet, amikor kiderült, hogy pszichológiaóra helyett a könyvtárba jártam Shakespeare-t olvasni. Juj, mit kaptam ezért!

* Most kérdezhetném, hogy miért éppen az előadó-művészet, de azt hiszem, egyértelmű. Sugárzik a személyiségedből.

— Néhány éves voltam, Németországba utaztunk a szüleimmel, én egy hatalmas bevásárlóközpont közepén leültem egy szőnyegre, s elkezdtem németül ordítozni, hogy faschisto, faschisto! Emlékeztem ugyanis egy viccre, melyet a szüleim meséltek, abban szerepelt egy faschisto és egy kommunisto. Édesapám rohant, hogy befogja a számat, mert már mindenki engem nézett. Ez volt az első fellépésem. (Nevet.)

* Hogyan kerültél Amerikába?

— Mindig el akartam innen menni. Nem tudom, miért, ezt a mai napig fejtegetem. Már általános iskolában azt mondogattam, hogy Amerikában fogok élni. Azt éreztem, hogy itthon fekete bárány vagyok, s ez akkoriban nagyon zavart. Most már nem. Most átölelem azt az érzést, s azt tudom mondani: ez az én fűszerem, ez vagyok én, és ez így jó. Édesapám, mint mondtam, tanár volt, és nem akarta, hogy művészpályára lépjek. Amikor középiskolát kellett választani, lett volna lehetőségem Budapestre iratkozni drámaközépiskolába, de erről szó sem lehetett. Na az egy nagy törés volt, és csak az ellenállást erősítette bennem. Édesanyám, aki szintén tanár volt, jobban vonzódott a művészetekhez, rengeteget olvasott, meg is próbált hatni apura, hiszen én valóban már kétéves korom óta azt mondogattam, hogy színésznő vagy rendező leszek. Nem babáztam, hanem az embereket állítgattam, rendezgettem, utasítottam. Amikor jött a háború, azt mondtam, jó, akkor megyünk a temetőbe, és X-aktákat forgatunk. Kisiskolások voltunk, valaki hozott kamerát, én beállítottam őket, hogy ki lesz a zombi, ki mászik ki a kriptából. Mondanom sem kell, az ügynököt én játszottam. Szóval színház és film. Van egy angol szó, a calling. Amikor érzed, hogy valami hív afelé, amit csinálsz. Így voltam vele én is. És most, hogy már felnőttem, beiratkoztam egy egyetemre, s ez is azt bizonyítja, hogy még mindig ezt akarom csinálni. Ami nagy szó. Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy jó dolog már tizenkilenc évesen egyetemre járni. Most, túl a harmincon, nagyon komolyan veszem. Szinte soha nem hiányzom az órákról, és mindent magamba szívok, mint egy szivacs. 

* Milyen volt az első találkozásod Amerikával?

— Már amikor először kiléptem a reptérről New York utcáira, azt éreztem, hazaértem. Pedig akkor még nem tudtam, hogy ott fogok maradni. Nyáron mentem ki, szeptemberben kellett volna visszajönnöm, s aznap, amikor utaznom kellett volna, elütött egy autó, s bevittek a kórházba. Agyrázkódás, eltört lábujj, felhasadt szemöldök. A bírósági per végéig ott kellett maradnom, úgyhogy megkértem egy barátnőmet, hozzon be iskolákról reklámanyagokat, gondoltam, tökéletesítem a nyelvtudásom. Itt jött velem szembe a Martha Graham Kortárstánc-iskola hirdetése. Akkor még nem is tudtam, mi az, felhívtam egy kedves barátnőmet (akit nővéremként és mentoromként tisztelek), Varga Henit, ő mondta el nekem, mi is ez a technika, és segített azzal, hogy írt egy ajánlást számomra, úgyhogy felvettek a Martha Grahambe, ahol elkezdtem táncolni — törött lábujjal. Éppen annyi pénzt kaptam a balesetből, amennyi fedezte az iskolát.

* Vannak sorsszerű dolgok az életben. 

— Hát ez az volt, hiszen nekem a mai napig ez a technika a mindenem. Kipróbáltam mást is: Horton, Limon, Paul Taylor stb., de ez felel meg legjobban. No és az afrikai, szenegáli táncok. A Graham-tánctechnikát azért szeretem, mert nincs benne fejkapás, a gerinc mentén fordulunk, mintegy spirálban. Úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy egy kígyó tekeredik a fára, s ez az energia, valamint a hátizom visz körbe. Én másik technikával már nem is tudok forogni. A Graham alapja a contraction-release, azaz a megfeszít-elernyeszt mozdulatsor. Egyik tanárnőm azt mondta, hogy a Graham valójában a méh technikája, mások szerint a medencéé. Sok érzés van benne, és nagyon dramatikus. A színiiskolákban is ezt tanítják, mert életszerű és földhöz közeli. Azután még jártam a Peridance nevű iskolába, ott mindenféle technikát tanultunk, s onnan mentem el a Neighborhood Playhouse-ba egy nyári intenzív programra. A Neighborhood Playhouse egyébként a Meisner színművészeti technika otthona, rengeteg színész jár ide.

* S ekkor jött a Columbia. Ez mégiscsak egy világhírű egyetem.

— Szerettem volna egyetemre járni, hiszen az olyan papírt ad, amelyet mindenhol elismernek. Egyszer meditáció közben kitaláltam, hogy én a Columbiára fogok járni. Persze már hallottam róla, de nem tudtam, hogy az egy elit egyetem. Egy barátnőm segített megírni az esszét a felvételire, mondta, hogy ide nagyon nehéz bekerülni, reméli, van B opcióm is. Mondtam neki, hogy nincs, mert én ide szeretnék járni. Elmentem a felvételire, melyet egy interjú követett. Ott ez fontosabb, mint az írásbeli teszt. Elbeszélgetnek veled, felmérik, hogyan gondolkozol, tudsz-e valami pluszt adni az iskolának. Értékelték az őszinteségi rohamomat. Megkérdezték, miért akarok oda járni, mire azt válaszoltam, azért, mert azt érzem, itt a helyem. Kérdezték, ki tudom-e fizetni, azt mondtam, nem, de majd megoldom, ha felvettek. Szeretem Amerikában azt, hogy idősebb korban is lehetőséget adnak elvégezni egy egyetemet. Hatvanéves osztálytársaim is vannak, nincs korhatár. Ezt nagyon becsülöm. Minél idősebb az ember, annál jobban tisztelik. Én ekkor értem meg az egyetemre. Aztán jött a levél, hogy felvettek. Két évem van eldönteni, mire szakosodjak, lehetek filmrendező vagy színházművész, azaz egy teljes színházat üzemeltethetek önállóan, a harmadik opcióm pedig a színészet. Két év alatt pedig olyan tárgyaink vannak, amelyek ezt megalapozzák, mindenhez közük van.

* Ezt hogyan kell elképzelni?

— Például tanultunk díszlet- és jelmeztervezést is, mely nem az én világom, de komplexebb rálátást ad a dolgokra, s előadóművészként is jó tudni mindezt. Megtanuljuk, melyik reflektor mire való, így tudok majd kommunikálni a technikusokkal, el tudom mondani, melyik lámpát milyen szögből szeretném működtetni. De a díszlet- és jelmeztervezők is tanulnak egy kevés színészetet. Megterveznek egy jelmezt vagy díszletet, s utána abban játszanak. Azzal, hogy ezt mind megtanulom, sokkal jobban tudom értékelni a háttérben folyó munkát, az öltöztetőt, a fény- és a hangtechnikust, mindenkit.

* És milyenek a tanáraid?

— Nagyon jók. Inspirálnak. Engem itthon Varga Henin és Döbrei Dénesen kívül szinte senki nem inspirált. Akik a Columbián tanítanak bennünket, ők a Broadwayen játszanak, ismertek és elismertek, mégis nagyon alázatosak a szakmájukkal szemben. Hétköznapi emberek, akik nem sztárkodnak. Biztos van kivétel, de akikkel én találkoztam, azok ilyenek.

* Hogyan kell elképzelni egy New York-i hétköznapodat?

— Most Jersey-ben lakunk a férjemmel, ez 15 percre van New Yorktól. Egyetemre járok, pilatest tanítok, táncórákra és workshopokra megyek. Gyakran előfordul, hogy reggel 5-kor megyek el otthonról, és 23 órakor érek haza. Ezért furcsa nekem, amikor valaki Szerbiában arra panaszkodik, hogy jaj, mennyit dolgozik, délután 5-ig is bent kell maradnia. Én reggel 7.15-kor már pilatest oktatok a tetőn a medence mellett, utána lerohanok a terembe egy másik órát tartani, onnan elmegyek az egyetemre, meghallgatok három órát, megcsinálom a házi feladatot, majd visszamegyek, és megtartok még egy pilatest. Jó, amit én csinálok, az talán már a másik véglet. Egyébként keresem az egyensúlyt Amerika és Európa között. Remélem, lesz lehetőségem hazajönni, s itthon lenni, dolgozni egy kicsit, hogy kibéküljek a gyökereimmel, és pozitív érzéssel gondoljak erre az országra. Hiszen végül is ez az a táptalaj, amely azzá tett, aki most vagyok. Talán jó, hogy én itt születtem, hiszen egyébként Amerikát sem tudnám értékelni. A férjem amerikai, és ő nem mindig látja meg országában azt a pozitívumot, amelyet én igen. Szóval szeretnék majd haza is jönni, s dolgozni azokkal, akik engem befogadnak. Édesanyám három éve meghalt, most eljöttem végre kitakarítani a házat. Adok erre magamnak időt, ez egy külső-belső, fájdalmas, de szükségszerű nagytakarítás. A végeredmény viszont biztosan jó lesz, egyfajta lezárása a dolgoknak. Szeretnék egy kicsit visszatérni a gyökereimhez.

Fotók: NonoArtPhotography