* Könnyű döntés volt elfogadni az igazgatói állást, és munkahelyet váltani?

— Szívesen vállaltam, inkább úgy fogalmaznék. Előtte a tanügyben voltam, korábban Szegeden és Budapesten dolgoztam a reklámszakmában, tervezőgrafikusként, ügyfélkapcsolati menedzserként. Szerettem azt a fajta lendületet, változatosságot, amelyet az ott rám bízott feladatok hoztak az életembe. Szervezés, kommunikáció, kreatív munka — kiteljesítettek szakmailag. Itt, a galériában újra ebbe a miliőbe csöppentem bele. Egy évre szól a szerződésem mint megbízott igazgató, Blaskó Árpádot váltottam, aki magánéleti okokból távozott az intézmény éléről, ő az építőiparban folytatja tevékenységét.

Fotók Szalma Viktória gyűjteményéből

* Jubileumi év, folyamatban lévő projektumok, tervek. Van benned újítási szándék?  

— Többen többféle látásmóddal közelítünk dolgokhoz, a tapasztalattól, a szakmai felkészültségtől, a habitusunktól függően. Túl rövid az eltelt egy hónap ahhoz, hogy teljes egészében átláthassam a galériát alkotó mozaik minden darabkáját, de finomhangolások már történtek. Nyolcan dolgozunk az intézményben, egy remek kis csapat, s én szeretek csapatban gondolkodni. Nem én vagyok, hanem mi. Az együtt gondolkodás, a vélemények, ötletek összehangolása kivétel nélkül előremutatónak bizonyult. Fontosnak tartom a jó munkahelyi légkört, s itt ez nagyon pozitív. Azon leszek, hogy ez így is maradjon. Ehhez elengedhetetlen a nyílt, egyenes kommunikáció. Magamból indulok ki, nekem is ez esik jól. Emellett nem titkolt szándékom átmenekíteni néhány dolgot a galéria múltjából, a fénykorából, amikor telt házas ünnep volt egy-egy kiállításmegnyitó. Igazán sokrétűek azok a feladatok, amelyekkel, szinte már az első naptól, szembe találtam magam, mint például az épület karbantartása körüli sürgető teendők, a jubileumi évhez kötődő tennivalók, a galéria jövő évi költségvetésének megtervezése, folyamatban lévő pályázatok koordinálása stb. Nem unatkozom, igaz, soha nem szerettem az állóvizet. (Nevet.) Igyekszem helytállni.

* Az épülethez, a Raichle-palotához van személyes kötődésed?                 

— Képzeld, a gimnáziumi érettségi dolgozatomat éppen erről az épületről írtam. Úgyhogy akkoriban kutattam, kerestem, mindent elolvastam és megtanultam róla. S néhai édesapám, Szalma László révén is ismerkedtem az intézménnyel. Így régi-új ismerősként nagy öröm, kihívás és felelősség is ide bejönni nap mint nap dolgozni. Az idén hatvanéves a galéria. Elsődleges szempont hűnek maradni az intézmény múltjához, a hírnevéhez, a színvonalhoz, melyet képvisel, és nem utolsósorban magához az épülethez, mely egész egyszerűen gyönyörű, Szabadka igazi szecessziós ékköve.

* A reklámügynökségeknél szerzett tapasztalataid tudod itt hasznosítani?

— Szerintem igen, de erről igazán nem tudnék bővebben nyilatkozni, csupán egy hónapja vagyok itt. Amiben viszont már most szívesen gondolkodom, azok az együttműködések, partnerségek, közös projektumok. Az első ilyen máris megvalósulni látszik, hiszen Szabadka város napjára egy fotópályázattal készülünk, több szabadkai intézménnyel karöltve. A város szecessziós szívét ábrázoló legszebb fényképet keressük majd. Célunk az, hogy az emberek rácsodálkozzanak, felfedezzék maguknak Szabadka szecessziós épületeinek ezen szépséges részletét, népszerűsítve ezzel az intézményeket, általuk pedig Szabadkát.

* A tanügyből jöttél, s a rajzórákat általában szerettük, hiszen csak alkotni kellett, tanulni keveset. Te hogyan tanítottál?

— Számomra az óráimon a legfontosabb az alkotás szabadsága volt. A témát magát a munka megkezdése előtt mindig részletesen, többféle megközelítésből is körbejártuk. Fontos volt számomra, hogy a gyerekek a saját ötleteiket valósítsák meg, használjanak olyan technikákat, amelyek számukra akkor és ott megfelelnek, legyen bátorságuk megnyílni, feltárni a lelkük egy kis részletét, és leképezni azt vonalak, formák, színek által.

* Te szeretsz kiállításokra járni? Ha egy új városba mész, mindig megnézed a múzeumokat, galériákat?

— Meg, igen. Emellett ami még igazán érdekel egy-egy új helyen, azok a köztéri művészeti alkotások. Szeretem, amikor a művészet kiköltözik az emberek közé, a legváltozatosabb formáiban. Én a mában élek, itt alkotok, egy kortárs ember vagyok. (Nevet.) Az érdekel, ami körülöttünk van, a társadalom, minden, ami hatással van ránk, az életünkre, az foglalkoztat, mindez hogyan csapódik le bennem. Természetesen tisztelem a múltat s a nagy elődöket, de a kortárs az, ami leköt. Úgy vagyok vele, hogy életünk során lehet, hogy az egész világot nem tudjuk megváltani, de a mikrokörnyezetünkért tudunk tenni, hogy ezáltal másoknak és nekünk is jobb legyen. Például itt a galéria, melynek egyik fontos feladata, hogy színvonalas tárlatok, közönségtalálkozók által közelebb hozza az emberekhez a kortárs művészetet, segítsen megértetni, elfogadtatni, megszerettetni azt. Jövőre több programunk, előadás-sorozatunk is lesz, mely erre a területre fókuszál. Az alkalmazott grafikával is példálózhatnék, mely területen a legtöbb tapasztalatom van. Fejlődőképes, reagál a környezetére, folyamatosan kommunikál vele, általa. Nézz meg egy plakátot, egy könyvborítót vagy egy reklámot.

* Van olyan kiállítás, amelyre a mai napig emlékszel?

— Sok ilyen volt, de ami ezzel kapcsolatban igazán hatott rám, az a különféle népek kultúrájának sokszínűsége, illetve az, hogy ezekből a különbözőségekből adódóan, egy-egy művészeti ágon belül, mennyire más alkotások születtek. Afrika nyújtott e téren egy életre szóló élményt nekem.

* Ha eltelik ez az egy év, és mindenki elégedett, akkor maradnál a kortárs galéria élén?

— Erre a kérdésre még nem kerestem a választ magamban. Tudod, a mában élek, a jelenre, az előttem álló feladatokra fókuszálok. (Nevet.)