Elhangzott Szerda Zsófi Lakoma című kiállításának megnyitóján
Asztalokról fogok beszélni, mert az asztalképek számomra valami elemit fednek fel Zsófi emberi és fotósi habitusából. Ehhez pedig térben és időben is távolról fogok indítani, mert ezeknél az asztaloknál vendég vagyok, és a vendég mifelénk nemcsak úgy beesik, hanem megérkezik. Tehát hogy illőn megérkezhessek ezekhez az asztalokhoz, messziről kell indulnom. Ki kell érlelje magában a vendég a megérkezést…
A spanyoloknak van egy sajátos kifejezésük: sobremesa. A sobre jelentése fölött, a mesa jelentése asztal. Sobremesa, egybeírva, egy szóként mégsem annyit jelent, hogy az asztal fölött. A sobremesa a spanyol kultúrában azt a téridőt jelenti, amelyet evés után az asztal körül ülve egymással töltünk, beszélgetve, poharazgatva. Lehetne ez épp egy bácskai dolog is.
Fotók: Szerda Zsófi
A sobremesa saját, telített, független szelete térnek és időnek: már nem eszünk, és még nem megyünk sehova. Éppen ezért a legnagyobb udvariatlanság sobremesa közben munkáról vagy politikáról beszélgetni. Ez az idő önmagáé.
Nekünk erre nincs szavunk. Van viszont egy fotósunk, aki — különírva — sobre mesa fényképez, fölülről, asztalokat.
Az asztal szerepe a művészettörténetben nem kellően feldolgozott. És most nem az asztalábrázolások történeti változásaira gondolok, kezdve, mondjuk, a reneszánsz festmények karcsú bútordarabjaival, amelyeken glóriás madonnák pihentetik kék kelmés karjukat. Nem. Arra gondolok, hogy az asztal, ez az ősi bútordarab hogyan járult hozzá ahhoz, hogy az európai ember mindenféle fenntartások nélkül elfogadta, hogy a festmény, ez a XIV. század körül felbukkant, aztán üstökösszerű sikerívet befutott műtárgy történetesen négyszögletes. Persze, könnyen lehet, hogy a festmények azért voltak eleinte négyszögletesek, mert egy négyszögletes formát könnyebb lécekből összeeszkábálni. Viszont már a barokk annyi csudát csinált hajlított fából, később pedig számtalan további új technológia adódott, a festmény, aztán a fénykép formája mégis a négyszög maradt, ahogy azóta is négyszögletes a mozivászon, a tévéképernyő, a számítógép és a mobiljaink ekránja is. Mi már mind ebbe nevelődtünk, számunkra a kép a kezdetektől kocka.
De vajon miért fogadta el olyan magától értetődően a kora reneszánsz ember, hogy a világot egy négyszögbe zárva prezentálják számára? Úgy emlékszem, egyszer mintha azt olvastam volna, azért, mert addigra már megszokta, hogy a világot négyszögű lyukakon, azaz ablakokon át lássa. Noha ennek is köze lehet a magyarázathoz, de az az érzésem, többről van szó. A legkorábbi festmények is tartalmaznak olyan dolgokat, amelyeket semmiféle ablakon kilesve — vagy belesve — nem láthat együtt az ember. A szemlélő valamiért mégis elfogadja őket egybetartozóként.
A kora reneszánsz idején talán, ha száz éve ismert Európa olyan üveget, amelyen átláthatott, azaz olyan ablakot, amely festményszerű látványt nyújthatott. Viszont ekkorra az asztal Itáliában, a festészet bölcsőjében, már több mint másfél ezer éve használatban volt. Lehet, eretnek ötlet, de szerintem az asztal tanított meg minket arra, hogy amit egy négyszögű területen egybelátunk, az össze is tartozik.
Ez az, amit Zsófi ösztönösen tud, és kreatívan használ.
Ösztönösen tudja, hogy mindaz, ami egy asztalra kerül, az egymással kapcsolatba kerül. Ezért van annyi tiltás és megszorítás arra nézve, hogy mi lehet az asztalon, pláne, amikor eszünk. Mert ami egy asztalon egymással találkozik, az egymásra hat, még akkor is, ha az egyik varrógép, a másik esernyő.
De Zsófi ezt nemcsak ösztönösen tudja, hanem kreatívan használja. Azaz hozzátesz. Méghozzá két nagyon tudatos döntés révén.
Egyik nagy döntése épp az, hogy nem tesz hozzá. Nem piszkálja.
Asztalai mind talált asztalok.
Úgy fotózza őket, ahogy vannak. Nem pakol, nem rendezkedik. És lévén, hogy egy bácskai asszonyról beszélünk, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ez micsoda művészi önfegyelmet követel.
A másik nagy döntése, hogy ezeket az asztalokat nem a hagyományos csendéletek síkjában, azaz oldalról vagy haránt fotózza, hanem sobre mesa, azaz fölülről, hogy aztán az asztal horizontális síkját vertikálisan tegye elénk.
Ezzel a gesztusával pedig egy nagy Tisza menti képzőművészeti hagyományt folytat. Egyik legnagyszerűbb festőnk, a zentai Benes József mesélte kései interjújában, hogy hatalmas papírlapokat tesz a földre, azokon dolgozik, úgy fest, és már csak a kész képet állítja föl. Világhírű táncos-koreográfus-képzőművészünk, a kanizsai Nagy József eltaposott békákat emelt föl megrázó fotósorozatához. Az óbecsei Szerda Zsófi pedig függőleges asztalokat állít elénk.
Ez két nagy kreatív döntés, hogy fölemeli, és hogy nem piszkálja. Ezáltal válnak képei saját, telített, független szeletévé térnek és időnek, azaz művészetté. És rajtuk keresztül megérint minket a jelenvaló pillanatnak az a szeretete, ami a sobremesát áthatja. Amire, ahogy mondtam, nincs szavunk, de ahogy Szerda Zsófi is bizonyítja: bácskai dolog.
Szerda Zsófia fotós, újságíró, lapunk művelődési rovatának szerkesztője. 1985-ben született Óbecsén, a Szegedi Tudományegyetemen végzett kommunikáció szakon. Szabadkán él, de a világ több sarkának asztala mellett fogyasztott már. A színházba húsz éve tette be a lábát, az azóta nem engedi. Leginkább rendezőasszisztensként, fotósként tevékenykedik. A Forum Könyvkiadó Ivo Andrić Jelek az út mentén (fordította: Radics Viktória) próza- és Bíró Tímea Hosszú című verseskötetét illusztrálta. A Malomfesztivál szervezőgárdájának oszlopos tagja. Közösségformátor. Szeret játszani és táncolni, tenger nélkül nem sokáig bírja. Önálló és csoportos kiállításai voltak egyebek között Budapesten, Magyarkanizsán, Óbecsén, Komáromban.
A Lakoma című kiállítást január 25-én nyitották meg Törökkanizsán a Kulturális Zóna terében. A tárlat február 14-éig látogatható a galéria nyitvatartási idejében. Nézzenek be önök is!
