— Még kisgyerek voltam, amikor feltűnt a szomszéd néninek, Kávai Annának, a helybeli hímzőszakkör vezetőjének, hogy milyen szépen énekelgetek az ecetfán üldögélve. Addig noszogatott, amíg be nem neveztem a Szólj, síp, szólj! elnevezésű vetélkedőre. Ezüst minősítést érdemeltem ki a versenyen — ötödikes voltam ekkor. A zsűri azt hangsúlyozta, hogy érezhető a hangomon, hogy még nem csiszolgatta senki, pontosabban: nem tanítottak énekelni. Anna néni ezek után foglalkozni kezdett velem, és mivel muravidéki származású, egy muravidéki népdalcsokorral készített fel a következő versenyre. Ennek a tájnak a dalait azonban nem tudtam olyan átéléssel énekelni, mint a saját népdalainkat. A szakemberek javaslatára legközelebb már bácskai népdalcsokorral léptem fel. Az első nyilvános szereplésem Adorjánban volt, a falu vezetőségének meghívására. Élmény volt ott énekelni, és az adorjániakkal való együttműködés azóta is töretlen.

Orsolyát időközben a néptánc is magával ragadta, és a néphagyomány már szerves része az életének.

— Szó szerint beleszerettem a népdaléneklésbe és a néptáncba, a népi muzsikába! Úgy hat rám, mint a gyógyír. Éltető erőt ad. Ha nincs, én sem létezem. Elvégeztem az általános zeneiskolát, harmonikán tanultam játszani, amíg el nem tört a kezem. Ezután döntöttem úgy, hogy zongorázni fogok. Szeretem ugyan a komolyzenét, de az mégsem az én világom...

2009-ben a szülővárosában, Magyarkanizsán megrendezett író-olvasó találkozón kapott meghívást a Szatmárnémetiben tartandó Hajnal akar lenni elnevezésű vetélkedőre. Ekkor döntött úgy, hogy Anna nénivel együtt Bodor Anikó segítségét kéri a felkészítésben.

— Anikó számomra egy jelenség volt. Olyan ember, akire mindig is hasonlítani szerettem volna. Példaképem és irányadóm volt, csodáltam a tehetségét, a munkásságát, a néphagyományaink iránti elkötelezettségét. Talán ennek a csodálatnak is tulajdonítható, hogy sikerült kellőképpen felkészülnöm a versenyre, és magas pontszámmal, igen kedvező kritikával jutottam a döntőbe. Noha csak hatodik lettem, nekem ítélték oda Hargita megye különdíját, az Aranypáva Díjat, sőt kiérdemeltem a KÓTA Díj aranyminősítését is. Mindez jóval nagyobb elismerés volt, semmint vártam. Óriási lökést adott a folytatáshoz. Szárnyakat kaptam, melyeket szabadon bontogathattam. Soha nem „muszáj”-ból lépek fel vagy veszek részt egy-egy megmérettetésen. Élvezem az éneklést, a szereplést, ezáltal nincs lámpalázam sem. Soha nem vetélkedem a társaimmal a versenyeken, csak énekelek kedvemre.

Orsolya a Szólj, síp, szólj!, a Du-rindó és a Gyöngyösbokréta és a KMV-vetélkedők állandó részvevője. Az utóbbi időben azonban inkább fellépéseken vett részt Szlovéniában, Budapesten, Magyarkanizsán, valamint a Balaton-felvidéki Művészetek Völgye Fesztiválon.

— Két évvel ezelőtt ismerkedtem meg egy budapesti zenei akadémistákból álló együttessel. Alkalmanként ennek a zenekarnak a szólistája vagyok. Különféle rendezvényeken lépek fel velük, a többi között a Művészetek Völgyében is.

Orsolya az idén Adorjánt képviselte, és továbbjutott a Népek tánca, népek zenéje elnevezésű, Keviben megrendezett vetélkedőn. Bejutott a döntőbe, melyre a magyarországi Harkányban kerül majd sor. Az anyaországiak — sőt az egész Kárpát-medence magyar népdalkedvelői — ismerik Orsolya nevét és hangját.

 — Az Uránia Színházban A magyarok világtalálkozóján vendégelőadóként mutatkoztam be Gál Laurával és Mészáros János Elekkel együtt.

Orsi gyógyszerészeti egyetemre szeretne járni Magyarországon, méghozzá Budapesten, mert ott vannak a barátai és az együttes is, amellyel együttműködik.

— Az éneklésből nem lehet megélni, fontos tehát, hogy legyen egy szakmám. A népdaléneklés viszont mindig is a szerelmem marad: alázattal kell viseltetnem iránta, minden alkalommal bele kell halnom, majd újjászületnem benne. A népdaléneklésben találtam meg a szenvedélyemet, a hobbimat, az életcélomat, és nem is keresek már másikat — fejezte be a beszélgetést Orsolya.