A Kék nyárfásról és sok egyéb másról*
Nem sokkal első könyvem, a Szakadó megjelenése után hagyta el a nyomdát Herceg János kettős kötete: a Visszanéző és a Kék nyárfás. Méltó tisztelgés volt ez a délvidéki magyar írófejedelem, sokunk tanítómestere előtt hetvenedik születésnapján.
1979-et írtunk ekkor, s a két rangos kötet Herceg János 23. és 24. alkotása volt a sorban. Csaknem negyedszázad könyvet írni egyetlen alkotónak -- s nem is akármilyen könyvet! --, ifjú fejjel szinte beleszédült a magamfajta ember. Aki gyötrődve, kínkeservesen, számtalan akadálytól gátolva hozta tető alá első kötetét, és akinek sejtelme sem volt róla, hogy lesz-e második meg harmadik... Azt meg kiváltképpen nem sejtette, hogy éppen Herceg János lesz az, aki atyai-jóbaráti, ám ellentmondást nem tűrő szigorú szóval írásra sarkallja, s å lesz az, aki elsőként kiáll meglehetősen hányatott sorsú regénye, a Ketrecbál mellett... Amit Magánbeszéd című ,,védőbeszéd"-ében a Ketrecbálról írt, mintha a maga regényeinek, elbeszéléseinek a világáról írta volna. Minden mondata gyógyír volt a megbántott szerző sebzett lelkének. ,,A Ketrecbál olyan eseményeket is érint, amelyeket a vajdasági magyar irodalom eddig óvatosan megkerült, de amitől persze az életből és az emlékezetből nem tűntek el ezek az események. (...) És ott éreztem magam a bácskai tanyavilágban, időtlenségében és a mában, a magyar finitizmus szépséges élőképei között. Cirkusz, kocsma és temető elmosódott határmezsgyéin, valami olyan duhaj reménytelenségben, hogy belefájdult a szívem.'
Van egy fura pikantériája is a kettőnk szép kapcsolatának: 1977-ben jelent meg Herceg János Embersor című riportkötete, egyidejűleg az én elsőszülöttemmel, a Szakadóval. Jegyzőkönyvek, kritikusi visszaemlékezések őrzik: a Szakadó, annak ellenére, hogy ötéves kiadói, szerkesztői ,,várakoztatás', megnyirbálás után, egy irodalmi holdudvarokon kívül eső, meglehetősen ismeretlen szerző első köteteként került az olvasó asztalára, a Híd Irodalmi Díj egyik legfőbb várományosa volt. Ekkor a bírálóbizottság valamelyik tagjának hirtelen eszébe jutott: Herceg János hamarosan hetvenéves lesz, s az ítészek még sohasem érdemesítették Híd-díjra. Micsoda szégyen, micsoda mulasztás (és micsoda kritikusi, irodalomtörténészi elfogultságok, tehetnénk most hozzá, micsoda lobbizások és önmenedzselések -- mintha a mában járnánk!): ekkor már rég megírta többek között a Bors és fahéjat, a Vas Ferkót, a Papírhajót, az Anna búcsúját, a Tengerkirályt, az Ég és földet, a Leányvári leveleket, a Gyaloghintót, az Évek és könyveket, a Két világot... Nemhogy nem maradt bennem tüske a Szakadó így elmaradt díjazása miatt: legalább annyira örültem Herceg János jócskán megkésett Híd-díjának, mintha azt a riportkönyvemért én kaptam volna...
Aztán jöttek a ,,dolgos hétköznapok': közös barangolásaink, riportútjaink a Drávaszögben meg Nyugat-Bácskában, emlékezetes találkozásaink Szivácon, a Szenteleky-napokon, a kishegyesi Csépe-napon, a magyarkanizsai Írótáborban, zarándoklataink Doroszlóra -- amely egyfajta Széphalom lett a számunkra az å odaköltözése óta --, a Szentkút utca hatvankettőbe, ahol írásokat válogattunk az újság (a Képes Ifjúság és a 7 Nap) számára, hangyányi pálinkát ittunk -- mert mi, János bátyánk szép gondolatával élve, örök életünkben óvatos duhajok voltunk --, s a kisebbségi sors apró meg hegynagyságú dolgairól beszélgettünk... Arról, hogy időnként akármilyen kilátástalannak tűnik is, írjunk csak, csináljuk tovább, mert mindenek ellenére van remény... Természetessé vált, már-már mindennapossá a vele való együttlét, együttgondolkodás, együtt-tervezés...
Közben meg bibliaként őriztem, forgattam -- őrizem, forgatom most is -- meleg szavakkal dedikált könyveit, köztük a Kék nyárfást. Amely János bátyánknak meghozta a méltán megérdemelt második Híd-díjat is. Amelyben Bori Imre szerint ,,az elbeszélésnek egy oldottabb, modernebb hangszerelésű, a lélektani dilemmákat jobban megjelenítő változatát teremtette meg.' A tizenkilenc novellát tartalmazó kötettel kapcsolatban egyet kell értenünk a fülszövegben megfogalmazottakkal is: ,,Herceg János... múltunk felidézője, jelenünk megörökítője, embereink lelkivilágának kutatója, népünk sorsának éber figyelője; együtt él, együtt érez azokkal, akikről -- és akiknek -- ír, múltjukat, történetüket a magáénak vallja, s új, hiteles világot teremt művében.'
Ehhez a megállapításhoz szorosan kapcsolódik magának a szerzőnek a gondolata is, amelyet nem sokkal az 1995-ben bekövetkezett halála előtt fejtett ki részletesen e sorok írójának az egyik vele készített nagyinterjúban: ,,Magyar írók vagyunk, nem nézhetjük közömbösen népünk sorsának alakulását. Szolgálat volt az íróság, ma is az, és az is marad. Szolgálat. Természetes, hogy erről a népről nekünk kell írnunk, ennek a népnek az életét nekünk kell ismertetnünk... Sok minden tönkrement itt: a magyar színház, a magyar iskolák, a műkedvelő egyesületek... Az író feladata, hogy minderre figyelmeztessen. Az író nem légüres térben él, s ha mégis, ez elég nagy hiba a saját életműve szempontjából is. Az elefántcsonttorony-irodalom nem tud megmaradni a huszadik század végén. S főleg kisebbségi-nemzetiségi relációban nem. A kisebbségi írónak az irodalmi gondokon túl bizony a közösségi gondokat is elkerülhetetlenül fel kell vállalnia... Nem lehet közömbös neked, hogy az a magyar olvasó, akinek írsz, hol él, hogyan él, miképp alakul a sorsa. Az író mást nem nagyon tehet, mint hogy mindezt észreveszi és megírja.' Mármint a valamirevaló író.
Herceg János egyik-másik mondata akár végrendelet is lehet a számunkra, írástudói örökbehagyás...
A Kék nyárfás néhány nagyszerű elbeszélésének -- mindenekelőtt A két öregnek, a Rigószélnek, A köcsödi fáknak, az Elmúlásnak, a Búcsúnak vagy magának a címadó novellának, a Kék nyárfásnak -- a múlt varázsköpönyegébe burkolt történetei, kristálymondatai vagy mondattöredékei biztos fogódzóként évtizedek múltán is bennem maradtak, s bízom benne, hogy sokan vagyunk így ezzel itt a déli végeken, meg máshol is, ahol magyar emberek élnek.
S most, hogy könyvespolcomról -- az ikerkötet, a Visszanéző mellől -- leemelem a Kék nyárfást, s belelapozok, aztán már mohón olvasom is, mindez kézzelfogható bizonyossággá válik. Megjelennek előttem az egykori zombori utcák, kifekszik elém a régi Duna-part, bólingatnak a köcsödi fák, az öreg festő vásznán megelevenedik a kék nyárfás, rázendít a zenekar a Fekete Sasban, s táncra perdülnek az egykorvolt, a nemrég még volt emberek; itt ül már mellettem János bátyám is, s mesél, egyre mesél...
Későre járt az idő, s a Köcsöd felől fütyülő esti vonattal settenkedve jött a homály... Mert hát este lett, mire a libalegelőről hazaértek, s addigra a búcsúnak is vége lett, és a vendégek sem voltak már sehol... Csak ment az őszi éjszakában, kicsit pityókosan, árnyéka imbolyogva követte, mert szembe sütött vele a hold, s láthatatlan szárnyakkal szállt fel előtte az eltűnt idő és a történelem...
Annál, ahogyan Németh István fogalmazott Ima Tündérlakért című könyvében Herceg János teremtett világáról -- így a Kék nyárfás elbeszélései által megteremtett világról is -- szebben és pontosabban még nem fogalmazott senki: ,,Nem csinált mást, folyton csak teremtett: egész munkásságával egy kisebbségi sorsba kényszerített néptöredékben próbálta megtartani a lelket. Amikor már semmink se marad, jégveréses időben meghúzhatjuk magunkat teremtett világának eresze alatt.'
* A Forum Könyvkiadó gondozásában megjelenő A Gerard írójáról című kötetből