Különleges napot ünneplünk november 13-án. Különleges a nap, és mégis nagyon ismeretlen. A magyar szentjeink ünnepe sokszor még a naponta templomba járók számára sem jelent lelki emelkedettséget, pedig hát ha valamire, akkor arra méltán büszkék lehetünk, hogy nemzeti közösségünk sokkal több szentet és boldogot adott az egyháznak, mint más, nálunk népesebb nemzetek. A fennállásának 80. évfordulóját jubileumi héttel ünneplő Munkás Jézus-templom plébánosát, Szakály József atyát arról kérdeztük, hogy szentjeink ünnepe mit jelent a magyar egyház számára.  

— Kispap koromban a papneveldében rektorunk, Bíró László püspök úr szoktatta meg velünk, hogy ezt az ünnepet ne egyszerűen a magyar szentek és boldogok napjának nevezzük, hanem merjük a sokatmondó és méltóságteljes magyar mindenszentek ünnep elnevezést használni. Ha végiggondoljuk, rádöbbenünk, hogy nagyon is érdemes külön ünnepelni szentjeinket, mert igazi szenteket termő nép vagyunk. Nagyon különleges a mi nemzetünk sorsa. Már kezdetben is, csodáltak bennünket az európai népek, hogy olyan királyi családot adtunk Európának, amely egymás után ontotta a szenteket. Mintha Árpád vezér családjába genetikailag lett volna beletáplálva az életszentségre való törekvés. Nem tudjuk, hogy ez valóban így van-e, vagy a szentlélek adománya, az Úristen különleges kegyelme az, hogy államalapító szent királyunk családja ilyen volt. Való igaz, hogy az Árpád-ház igazi szeneteket termő néppé tett bennünket, magyarokat. Az egyház a kezdet kezdete óta szereti példaképül állítani azokat az embereket a hívek elé, akik a maguk életében megmutatták, hogyan lehet az Isten törvényei szerint élni. Követendő példa lett az életvitelük, életmódjuk. Az Ószövetségben az ilyen embereket igaz embereknek nevezik. Példájuk szerint törekednünk kell arra, hogy Istenhez tartozzunk, de ne úgy, hogy feltétlen vértanúk legyünk, és kiszakadva ebből a világból minél előbb meghaljunk, hanem hogy ebben a világban élve Istenhez tartozzunk. Az első ezredforduló környékére már kialakul az igény, hogy ne közfelkiáltással tegyenek valakit szentté, hanem legyen valamiféle eljárás, amelynek során megvizsgálják az illető életét. Onnantól kezdve világosan megfogalmazza az egyház, hogy csak olyan emberről mondjuk ki, hogy szent, akiről megbizonyosodva állíthatjuk, hogy elnyerte már a mennyei dicsőséget. Hogyan tudja ezt az egyház bebizonyítani? Emberi erőlködéssel sehogyan. Ezért szükségesek a csodák, amelyek az illető személy közbenjárására történnek.

Mi magyarok az ezredfordulón kapcsolódtunk be a keresztény Európa életébe. István életében még nem voltak magyar szentek. Ez is egy furcsa dolog. Hiszen népünk addigi nagyjait ismerték István korában is. Az viszont, hogy a magyar nemzet kereszténnyé lett, nem azt jelenti, hogy elfeledjük az őseinket, hanem hogy keresztény módon próbálunk meg élni, és igazi keresztényekké akarunk válni. István életével megmutatta, hogy ezt hogyan kell megvalósítani.
Nem meglepő, hogy a második nagy szent király, László uralkodása idejében tényleg elkezd virágozni a szentek kultusza. Ő volt az, aki nemcsak folytatja István művét, hanem megszilárdítja a keresztény magyar államot a pogány lázadások után. Nagyon sokat hatott László személyére bátyjának, Gézának az életszentsége. Géza aszkétikusan törekedett arra, hogy a földi életében is Isten felé haladjon. Úgy érezte, népe szenvedését neki is magán kell hordoznia. Jellegzetes Árpád-házi vonás ez is. Nem csoda, hogy Szent László adja a magyar nemzetnek az első szenteket, hiszen családapaként, királyként, hadvezérként, szinte második államalapítóként, az életszentség magas fokára jutott. Olyan szenteket adott a magyar egyháznak, akik tündöklő csillagként ragyognak, és életpéldájukat évszázadokon át tudták, tudják a magyar emberek követni.

* Azon kívül, hogy közbenjárnak nemzetünkért, milyen szerepet töltenek még be szentjeink?
— Nemzetünket világviszonylatban Szent Erzsébet személye tette ismertté. Amikor a futballista Puskás Ferencről azt mondták, hogy a legismertebb magyar a világon, akkor mi katolikusok azért hozzátettük, hogy a második legismertebb magyar, mert Szent Erzsébet az igazán legismertebb magyar, hiszen a körülöttünk élő szláv népeket leszámítva, a világon mindenhol magyarországi vagy magyar Szent Erzsébetnek nevezik. Egyedül a környező szláv népek mondják thüringiainak, hogy ne legyen annyira túlhangsúlyozva Erzsébet magyarsága. Személye egyébként azért is különleges, mert a világegyházban ő az egyik első olyan szent, aki nem vértanúként és nem apácaként élte le életét, hanem azt mutatja meg, hogy családanyaként is szentté lehet válni. Neki köszönhető, hogy a beteg emberekről való gondoskodás egyáltalán bekerült a köztudatba, és ispotályokat, kórházakat hoztak létre számukra.

* Szentté válni csak a középkorban lehetett?
— Dehogy. Éppen ezekben az október végi, november eleji napokban emlékezünk az 1944-45-ös vérengzésekre is, amikor ismét megmutattuk, hogy vannak szentjeink, hiszen az ártatlanul Tiszába lőtt, vagy a mai napig jelöletlen tömegsírokban nyugvó áldozataink között is nagyon sok olyan ember van, akiket nyugodtan lehetne szentnek nevezni. Jó, hogy újabban a Tisza menti plébániákon emléket állítanak a kivégzett papjainknak. Ők ugyanis megmutatták, micsoda hatalmas életszentség volt bennük. Nemcsak beszéltek, prédikáltak a kitartásról, hűségről, a katolikus hitről, hanem az ókeresztény szentekhez hasonlóan tényleg vérükkel pecsételték meg meggyőződésüket.

* Tapasztalata szerint mennyire ismerjük magyar szentjeinket, vagy mennyire ápoljuk mártír papjaink emlékét?
— Sajnos, nagyon keveset tudunk magyar szentjeinkről, de mártír papjainkról is. Iskolai hittanórákon próbáltam mindig úgy bemutatni a szentek életét, hogy világossá váljon a gyerekek előtt, hogy nem valamiféle kifordított nyakú barokk szobrok, hanem hús-vér emberek voltak, olyanok, mint mi, akik a maguk küzdelmes életükben próbáltak boldogulni az életszentség útján.  A ma felnövekvő nemzedékben tehát annak kellene tudatosulnia, hogy szentjeink is emberek voltak, és azért emlegetjük őket, mert egyrészt égi közbenjáróink, másrészt pedig sokat tanulhatunk tőlük. Lehet, hogy sok ókeresztény és középkori szentnek legendaszerű az élete, de meg kell látni a legendákban azt, ami ténylegesen meg is történt. Erre viszont nagyon jó példák az újkor szentjei, és talán épp a kommunista diktatúra áldozatai, akiket esetleg ismertünk, vagy nagyszüleink révén közelebb állnak hozzánk. Ezeknek a mártíroknak, papjainknak és világiaknak a kultuszát nagyon erősen kellene ápolni, hirdetni, mint ahogyan Erdélyben teszik a vértanú püspökök, Bogdánffy Szilárd, Scheffler János vagy Kárpátalján Romzsa Tódor görög katolikus vértanú püspök emlékével. Ezen a téren nagyon nagy lemaradásunk, adósságunk van. Éppen ezért legnagyobb feladatunk az, hogy az életszentség hírében meghalt nagyjainknak kultuszát előmozdítsuk.