— A súlyos rokkantságomon kívül azt tartom még átoknak az életemben, hogy nem lehettem édesanya — mondja a hetvenedik életévében járó asszony. — A közös ismerősök már biztosan sok mindent elmondtak rólam, ezért én csak arról mesélek, amit titokként a lelkem mélyén őrzök. Egy átlagos munkáscsalád egyetlen gyereke vagyok, és most már annyira egyedül, magányosan élek, mint ősszel a faág, melyről a levél is lehullott. Nem volt sok rokonunk, így a szüleim halála után — az ismerősöktől eltekintve — egyedül maradtam. A Zombor környéki faluból nem mehettem felsőbb iskolába, mert a szüleimnek nem volt rá pénzük. A középiskolát sem fejeztem be, miután ugyanis apám meghalt, anyám takarítónői fizetéséből még arra sem telt. De akkoriban emiatt nem is voltam különösebben szomorú. Alig múltam tizenöt éves, amikor összemelegedtünk egy falubeli fiúval, a gyerekszerelmet pedig olyan féltve őriztük, hogy túlélte a párom katonaságát, amikor pedig a kedvesem leszerelt, megesküdtünk. Húszéves voltam, a férjem huszonnégy.

Építésztechnikus volt, és álláslehetőséget kapott egy újvidéki tervezőirodában. Az ajánlat felülmúlta az álmainkat, így a férjem azonnal elfogadta a munkát, majd a székvárosba költöztünk. A cége akkoriban egy nagyszabású németországi beruházást tervezett, így a párom nyolc hónapra Németországba ment. Úgy képzelte el, hogy én is vele tartok, de anyám megbetegedett, én pedig nem akartam egyedül hagyni. Meg őszintén szólva valamilyen ismeretlen ok miatt valósággal rettegtem a külföldi élettől — még útlevelem sem volt soha.

A külföldi munkavállalás elhúzódott egy évig, és a párom egy nagyobb megtakarítással jött haza. Úgy terveztük, hogy telket veszünk a faluban, és felépítjük azt a kis családi házat, amelyet a férjem még iskoláskorában sokszor lerajzolt nekem. Megvettük a telket, lassanként vásároltuk a szükséges építőanyagot. Én is dolgoztam, így a két fizetésből és a megtakarított külföldi keresetből elég gyorsan tető alá hoztuk a házat. Abban az időben vált anyám állapota kritikussá, ezért magunkhoz vettük, és nálunk is halt meg. Közben már egyre nehezebben tudtuk előteremteni a ház befejezéséhez szükséges pénzt. Ekkor merült fel a gondolat, hogy a férjem ismét Németországba megy, abban a reményben, hogy a kialakult ismeretségeinek köszönhetően munkát kap. Én ez alkalommal is visszautasítottam a lehetőséget — azzal érveltem, hogy a ház körüli teendőket addig is én intézem majd. Ő viszont elment, én pedig teljesen egyedül maradtam, amit akkor még nem tudtam. Havonta küldte a pénzt, fel is épült a ház, évente kétszer-háromszor haza is jött, de idővel egyre ritkábban kért, hogy tartsak vele. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, de sosem kérdeztem semmit — féltem a válaszától.

Időközben állás nélkül maradtam, de nem akartam csak a férjemtől kapott pénzből élni, ezért minden munkát elvállaltam. Napszámba jártam, amikor is egy pálinkafőzés során leestem a kazánház tetejéről, és a gerincem súlyosan megsérült. Nem akartam a férjemet hazahívni, de azt hiszem, nem is jött volna. Hazalátogatott azonban egy távoli ismerősünk, aki azt mondta a férjemről, hogy nős, és egy fia is van kint. A hír hallatán nem lepődtem meg, éreztem ugyanis, hogy baj van, de féltem szembesülni az igazsággal. A férjemtől semmit sem kérdeztem, de végül azért megtudtam, hogy nem házas, csak együtt él egy német nővel, akinek van egy nagykorú fia. Tudja, a szerencsétlen emberekben elsőként a büszkeség, az önérzet hal meg, ezért minden alkalommal, amikor hazajött, úgy viselkedtem vele, mintha minden rendben volna. Azt hiszem, őt a lelkiismerete kötötte hozzám, engem pedig az éhenhalástól való félelem hozzá, ezért sosem mondtunk ki semmit, amit kellett volna. Három évvel ezelőtt aztán anélkül halt meg, hogy rendeztük volna a viszonyunkat. Ma már tudom, hogy a németországi párja tudott rólam — a nyáron ugyanis felkutatott a fia. Az állapotom időközben sokat romlott, alig tudok járni, ápolásra szorulok, ám egyetlen eltartómmal sem tudtam szót érteni, pedig nem vagyok nagyigényű. Úgy látszik, a férjem másik családja valakitől folyamatosan kapta rólam a híreket, ezért jelenhetett meg a fiatalember is. Eleinte csak szótárral értettük meg egymást. Elmondta, szeretne gondoskodni rólam, úgy érzi, ennyivel tartozik nekem. A házam sem kell neki, azt mondta, a halálom után majd a falunak ajándékozza. Már elég jól tud magyarul, és ami a legfontosabb, kijövünk egymással. Egyébként, ha nem így volna, akkor sem változtatnék, mert megszoktam, hogy sosem teszek senkinek szemrehányást…