A történelmi fordulópontokkal ellentétben, melyeknél leginkább a hadtörténet és a nemzetközi kapcsolatok dominálnak, a nemzeti eseményeknél megjelenik egy új dimenzió: a hétköznapi emberek története. 1956 gazdag az ilyen beszámolókban, melyeket a történészek és az irodalmárok is feldolgoznak. A naplókat és önéletrajzokat mégis sokszor kevésbé vesszük figyelembe, pedig jelentőségük nagyobb, mint amekkora érdeklődés övezi őket. Az események résztvevőiről, mint például a Corvin közben harcolókról, sokat megtudtunk az elmúlt évtizedekben, de vannak olyan szereplők is, akiknek az emléke majdnem feledésbe merült.
Filmkészítéssel a nagyvilágba, majd vissza a forradalomba
Képzeljük el, milyen érzés visszatérni a gyökerekhez egy olyan embernek, akinek felmenője a Magyar Királyság területén nőtt fel, majd az Egyesült Királyságban telepedett le, és ott sikerült Oscar-díjat nyernie. A Korda család a XX. század első felében a filmipar egyik legismertebb védjegyévé vált. Sándor Korda (1893—1956) filmrendező és producer a London Films egyik alapítója volt, illetve az első filmproducer, aki lovagi címet kapott 1942-ben. Öccse, Zoltán (1895—1961) szintén filmproducer, akivel közösen rendezték A bagdadi tolvaj című filmet. A legfiatalabb testvér, Vince (1897—1979) a könyv szerzőjének, Michael Kordának az édesapja. Vince kalandjainak ihletésére Michael történelmi elbeszéléseket írt. Vince a három testvér közül a legfiatalabb, valamint a legkevésbé ismert, 1939-ben Oscar-díjat nyert a legjobb látványtervezésért a már említett közös rendezésű filmben.
2006-ban a Vince Kiadó közreműködésével megjelent Michael Korda Utazás a forradalomba című könyve, mely az 1956-os forradalom 50. évfordulójára készült. A könyv ugyanebben az évben először angolul látott napvilágot. Korda fontosnak tartja, hogy a világ változása ellenére az emlékezet megmaradjon. Az 1956-os forradalom napjainkra háborúvá alakult át, és történészi mesteriességgel mutatja be, miért kell Magyarország történetét szélesebb kontextusban szemlélni. A szovjet megtorlást más történelmi eseményekkel, például az I. világháború utáni magyar történésekkel hasonlítja össze.
A Korda család története révén betekinthetünk a magyar történelem kulcsfontosságú időszakaiba. Az 1919-ben létező Tanácsköztársaság idején sokan, így a Korda család is a kivándorlás mellett döntött.
A II. világháború alatt a Horthy vezette Magyarország politikai helyzete is bonyolult volt, fasiszta és antiszemita elemeket egyaránt tartalmazott. Korda bemutatja a ’20-as és a ’30-as évek Magyarországának életét, megjegyezve, hogy az ország a szalámipolitika időszakában a kommunisták fokozatos hatalomra jutását tapasztalta, mely a hidegháború idején teljesen megváltoztatta az állam belpolitikai kurzusának folyamatát. 1956-ban azonban utazást tervezett Magyarországra, hiszen gyökereit nem hagyhatta hátra, emellett kalandvágya is kísértette. Édesapja a spanyol polgárháború után menekülő spanyolokat támogatta, amikor ő csak hároméves volt. Az Oxfordból induló diákcsoport gyógyszerszállítmánnyal érkezett Budapestre, ahol az áldatlan állapotokkal kellett szembenézniük. Kalandjuk során számos embert ismertek meg, sok esemény szemtanúi lettek. Az állami apparátus álláspontját sem hallgatja el: bármely rendőrtiszt, aki kezébe veszi irataikat, rögtön gúnyt űz belőlük, hiszen brit újságírónak titulálják őket. Egy alkalommal azonban a vezetéknevét olvasva rájönnek a származására, s emiatt alaposabb beszélgetésbe kezdtek vele. A barikád alatt megismerte nemcsak Budapest őrzőit, hanem a szovjet katonákat, illetve csendőröket is. Az ostrom idején nemcsak szemtanúja, résztvevője is lett az eseményeknek, emellett a város őrzőivel gyakorta keveredett irodalmi témákról való beszélgetésbe. Nem könnyű ilyen helyzetben egy külföldinek, ám a családtagjai leírása alapján feltalálta magát a magyar fővárosban, és „kiélvezte” a történteket az utolsó pillanatig. A szovjetek mérges szemmel tekintenek rá, hiszen dobozokkal érkezett a városba, melyben a gyógyszerkészlet található. Hamarosan megtiltották számukra a kamerák használatát is, hiszen ezzel veszélyeztették a rendszer létét. A nagy zűrzavarban a brit konzulátusra kellett menekülniük, hogy onnan nagy erőfeszítés árán később az egész diákcsoportot kimenthessék.
Ebben a történelmi eseményekkel teli naplóban, amely egyrészt egyfajta útirajz, másrészt történelmi betekintés is, egy külföldi turista mindennapjait fedezhetjük fel az ostromolt Budapesten. Az író az impériumváltások elemzésével olvasmányosabbá teszi könyvét, az érdeklődőknek pedig alaposabb betekintés nyújt a magyar történelem fejezeteibe, ám rontja a könyv hangulatát. Egy irodalmár tollából ugyanis a bel- és a külpolitikai elemzések helyett sokkal jobban hathat egy nap leírása, esetleg a saját élmények terjedelmesebb bemutatása. Mindezek ellenére egy újfajta szemléletet ismerünk meg a könyv által, a Magyarországon ragadt „turisták” félelmét, vágyait, segítőkészségét.
Rendőrfőkapitányból gyári munkás, majd külföldi
Egy teljesen más szempontot mutat be számunkra Kopácsi Sándor Életfogytiglan című könyve. Először francia nyelven jelent meg, a magyar fordítása csak a rendszerváltás után vált olvashatóvá. Kopácsi 1922. március 5-én Miskolcon született munkáscsaládban. Édesapja szerepvállalása hatással volt rá, hiszen a szocialista mozgalmakhoz vonzódott. Középfokú iskolája után fémipari szakiskolát végzett, később gyári munkás lett. A német megszállás alatt csatlakozott a Magyar Kommunista Antináci Bizottsághoz. 1945 után rendőri pályára lépett, 1952-ben Budapest rendőrkapitánya lett. Nagy Imre kormányra kerülése után kritizálta a Rákosi-rendszert, majd a forradalom során a mérsékeltek közé állt. Novemberben letartóztatták, 1958-ban életfogytiglani börtönre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult, előbb gyári munkás lett, majd 1975-ben Kanadába emigrált. Innen csak Nagy Imre újratemetésére érkezett haza, ahol beszédet mondott. Kanadába 2000 őszén tért vissza, ahol 2001-ben érte a halál.
Annak ellenére, hogy a magyar fordítás sokat váratott magára, sok más nyelvre sikerült lefordítani az említett önéletrajzot. Kordával ellentétben Kopácsinak nem ismerték sem a nevét, sem a származását. Önéletrajzát is ezzel kezdi, az időben előrerohanva. Az egykori rendőrfőkapitány 1975-ben telefonhívást kap, mely számára az akkori nyomorúságos helyzetéből akár kimenekítést is eredményezhetne, valamint ennek következtében talán lányát is újra láthatná. Addig a belügyi hatóságok ellenségeskedése miatt nem is gondolhatott a Kanadába való emigrálásra, ám ennek hatására reményt kezd táplálni, és fejében visszaforgatja az életének eseményeihez kapcsolódó emlékeket. Az 1952. évi kinevezése előtti időszakra visszatekintve bemutatja a fővárost, az esti élet deviáns alakjait, valamint első rendőri intézkedéseit is, melyek az egykori nagy politikus ellen irányultak. Visszaemlékezve ráeszmél, hogy ezeket az embereket ugyanolyan kálvária érte, mint most őt. Itt megemlíti a szolgálat élén álló Dohányt is, aki most gyári munkásként tevékenykedik. Az Informbiro és Sztálin halála megváltoztatta a magyar állam politikai álláspontját, hiszen két tűz közé került. Az állami hivatalnokokat nem a tudásuk, hanem kiállásuk és a hűségük alapján válogatják, amit saját megválasztásával statuál. ’56 őszén már tudta, milyen következményei lehetnek a szabadságharcnak, hiszen értesült a munkások követeléseiről, valamint a szovjetek álláspontjáról is. Az elsődleges borzalmakat figyelembe sem véve folytatták a megszállást. Nemtetszésének kinyilvánítását pedig börtönbüntetéssel jutalmazták. Halálfélelmét és tudatlanságát hosszasan meséli, illetve azt is megemlíti, hogy amnesztiájáról nem is informálták. Az utolsó fejezetben, mely minden nyelven az Isten hozott címet viseli, egy új hazába való letelepedést mutat be, ahol meggyötörten ugyan, de ismét családja körében tud élni.
A két életrajz különböző módokon mutatja be az 1956-os forradalom eseményeit, ám számos hasonlóságot tapasztalhatunk a két mű kapcsán, melyek közül a magyarság szeretete és a bátorság kerül előtérbe. Ezek a naplók a történészeknek is rámutatnak arra, hogy még nagyon sok kutatnivalót rejtenek 1956 eseményei.
