A sajtótájékoztatót reggel 6.23-tól tartotta, ekkor kel a nap, és ha már tisztítunk és takarítunk, a lélek megtisztítására a nap első sugarainak fénye a legmegfelelőbb. Erre az eseményre sajnos nem jutottam el, viszont a nyilvános előadására és a kiállításra igen.

A kiállításról most nem fogok írni, mindenki utazzon el Belgrádba, s nézze meg, megéri. Január 20-áig ezt nyugodtan meg is teheti, nem kell hát kapkodni, van idő bőven.

Az előadásról szeretnék írni, melyet Marina a belgrádi Kortárs Művészeti Múzeum előtti parkban tartott meg. Több ezer ember gyűlt össze, hogy hallja, miről mesél, találkozzon vele, szemébe nézzen. 

„Nem lehet művésszé válni. Művésznek születni kell. Csak a technikát lehet megtanulni. S honnan ismered fel, hogy művész vagy? Azt sem kérdezzük senkitől, hogy hogyan vesz levegőt. Felébredsz reggel egy ötlettel a fejedben, s onnantól kezdve nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogyan valósítsd azt meg. Lázasan, fanatikusan agyalsz rajta. A nagy művészeknek áldozatokat kell hozniuk. A nagy művészek magányos emberek” — kezdte előadását Marina.

A szerző felvételei

Elmondta, hogy mennyire fontos a közönségnek adni. Hiszen amennyit ad, annyit kap. És csak akkor történhetnek nagy dolgok, ha a művész 150 százalékot ad magából. Ekkor nyílik ki a közönség. S ez a szám azt is jelenti, hogy sebezhetővé válik az alkotó, amit meg is mutat. Az előadóművész nem lehet prepotens, és nem gondolhatja azt magáról, hogy ő az univerzum. Nem lehet az egója nagyobb a kozmosznál. Aki ilyen, az nem igazi művész. A művész narcizmusa akadályt állít közé és a műve közé. „Az alkotás a fontos. Te nem.”

Marina szerencsésnek tartja magát, hogy rögtön megtalálta művészi fegyverét, a performance-ot, mely sokféle lehet, számára azonban ez mindig a vizuális művészetekből indul ki, s a performance-művésznek mindig ott kell lennie a közönsége előtt, hogy megtörténhessen az energiacsere. A videó és a fotó csak dokumentáció. „Ha ott állsz a közönség előtt, nem színészkedhetsz. A performance nem színészet. A színházban lehet nálad egy kés, mely nem éles, vagy művér. Itt nem. Itt minden valóságos. A saját testeddel és elméddel állsz a közönség előtt. A közönség érzi azt, ha fejben máshol vagy. És a félelmed is kiszagolja. Kizárólag olyan dolgokkal foglalkozom behatóbban, amelyektől félek. Ami tetszik, az szóba sem jöhet. Az életben mindig a könnyű, a nekünk tetsző dolgokat választjuk. Ez pedig arra utal, hogy soha nem változunk. Ugyanazon minta szerint élünk. Nagyon fontos meglépni a lépést az ismeretlen felé. Szembe kell nézni a fájdalommal és a félelemmel. Elmenni oda, ahol még nem jártunk. Szembenézni a múlandósággal. Hogy minden nappal közelebb kerülünk a halálhoz. Ezért minden napot valóban utolsóként kell élni. A performance is ilyen.”

Bruce Nauman véleményét osztja ő is, mely szerint a performance élet-halál kérdése, hiszen a művész mindent odaad. Mintha nem lenne holnap. A félelem s a fájdalom nagy dolgok -- mondja Abramović. És rettegünk tőlük. A félelemtől is félünk. Minden nagy mű erről s a múlandóságról szól. A performance-ban a művész saját testével teremti meg a szcenáriót ahhoz, hogy keresztülmenjen ezeken az érzéseken. S ha van hozzá bátorsága, akkor a közönség lehet a tükör, s átmehet ugyanazon, ezáltal pedig felszabadul félelmei alól. „Én megértettem és szembenéztem a fájdalommal, számomra már nem létező fogalom. A nyugati társadalom embere a fejében él, nem a lelkében és a testében. Én régen végignéztem az emberi testen végzett nagy operációkat. Agy- és szívműtéteket, és folyton azon gondolkoztam, hogy hol lehet a lélek. A tudósok szerint agyunknak csak 20 százalékát ismerjük, szóval erre én sem kaptam választ, viszont amikor az aboriginekkel vagy a sámánokkal éltem, tapasztaltam a testi határok olyan szintű feszegetését, amelyre még a klasszikus orvostudomány sem szolgál magyarázattal.”

Ezután a művészetről esett szó. Mi számára a művészet. Marina a Balkánról származik, amit — mint mondja — nem dobhat el soha, mindig ott feszíti belül.

„Én azt gondolom, hogy a Balkán egy híd kelet és nyugat között. S egy hídon mindig nagyon erős szelek fújnak. Ezek a szelek vagyunk mi. Őrülten tudunk szeretni és gyűlölni. Soha nem felejtünk, és érzékenyek vagyunk. Én is ezekkel a vonásokkal dolgozom.”

Az előadás második részében Marina a családjáról mesélt, arról, hogy hogyan és honnan indult. Hogy számára a pionírkendő szent volt, hogy sokat járt nagymamájával a templomba, s egyszer megitta a szenteltvizet, hogy anyja „Titóval volt körülvéve” egész életében. Szó esett a diáktüntetésekről 1968-ban, a Studentski kulturni centarról, ahol társaival éjjel-nappal dolgoztak, s egyik első kiállításukkal lehelyezték a jugoszláv avantgárd alapjait. Mesélt a Grupa 7 csoportról, fiatal belgrádi éveiről és még nagyon sok minden másról, ami egy cikkbe bele sem fér. A legtöbbet természetesen munkáiról mesélt, főleg arról a legendás Ritmus 0 címűről, amely során majdnem meghalt. Huszonhárom éves volt akkor, s igen fanatikus, ami a művészetet illeti.

„Mindenki azt mondta rólunk, performance-művészekről, hogy mazochisták, szadisták vagyunk. Ezért kitaláltam ezt a performance-ot. Hetvenkét tárgyat helyeztem egy asztalra. Volt ott mindenféle. Olyan is, amivel élvezetet lehet szerezni, s olyan is, amivel kínozhatnak, s volt ott egy pisztoly és egy golyó is. Hat óráig álltam szoborként a térben, ki volt írva, hogy azt csinálhatnak velem, amit akarnak, meg is ölhetnek, vállalom a felelősséget. Ezt akkor valóban így is gondoltam. Az első két órában semmi különös nem történt. Aztán elindult a játék a pisztollyal. Egy férfi megtöltötte, s a kezembe adta, az ujjamat a ravaszra erősítette. Arra volt kíváncsi, meghúzom-e. Ezután dulakodni kezdtek egy másik nézővel, majd kidobták az ablakon a golyót… Érdekelt, milyen messzire mennek el az emberek. És bizony nagyon messzire. A hatodik óra végén jött a múzeum igazgatója, én visszaváltoztam Marinává, a sebezhető nővé, s elindultam az emberek felé. Mindenki elszökött az ajtón át. Senki nem akart velem, Marinával találkozni. A hotelben a tükörbe nézve láttam, hogy az egyik tincsem teljesen megőszült. Akkor fogtam fel, hogy a közönség valóban megölhet, és hogy tologathatom én a határokat, de meghalni nem akarok.”

Mesélt élete szerelméről, Ulayról, akivel tizenkét évig dolgoztak s éltek együtt, majd a kínai nagy fal teljes hosszát végigsétálva a közepén találkozva elváltak. Élete egyik legnehezebb időszaka volt ez. „Elveszítettem az embert, akit szerettem, elveszítettem alkotótársamat. Negyvenévesen újra ott voltam a legelején.”

Marina és Ulay egyik performance-ában, az AAAA-ban addig üvöltenek egymásra teli torokból, amíg teljesen be nem rekednek. Eközben figyelik, hogyan változik a hangjuk. Egyszer egy elkínzott kis madár kiált, majd egy csecsemő, egy állat, szenvedő és szenvedélyes orgánum váltja egymást. Annyi hangunk van, amelyet nem is ismerünk, és amelyet meg kellene ismernünk -- mondja. Elmondása szerint ennél a performance-nál a zene, a hang állt a középpontban, semmiképp sem az agresszivitás. Ezt mi is kipróbáltuk egy-két percben. Ordítottunk a színpad felé, Marina pedig felénk. A park egyként üvöltött, az arra járók biztosan csodálkoztak, miért kiabál ez a sok ember ennyire. Egyébként ha az ember komolyan veszi, s valóban minden erejével üvölt, ez nem is olyan könnyű feladat. A végén Marina csak ennyit mondott: „Ugye? S mi ezt csináltuk több mint egy órán keresztül.” 

A vége felé a művésznő felolvasta az Artist’s Life Manifesto című hitvallását, majd következett a második gyakorlat, mellyel le is zárta az előadását. „Nagyon könnyen le lehet húzni valaki lelkét, sokkal nehezebb felemelni. Mi, emberek mindig panaszkodunk valamire. Politikára, a barátainkra, a munkánkra… De soha nem magunkból indulunk ki. Ha ti megváltoztok, azzal több száz embert megváltoztathattok. Tegyétek a mellettetek álló vállára a kezeteket, csukjátok be a szemeteket, és feltétel nélküli szeretettel szeressétek. Akkor is, ha idegen. Meg kell tanulni szeretni az embereket s az emberiséget. Nem csak a családunkat, a barátainkat. Ez az én ajándékom számotokra.” S csak álltunk ott hét percig. Ott volt ez a sok (máskor harsány) ember néma csendben, csukott szemmel, egy pisszenés, egy sóhaj sem hallatszott. Ijesztően szép percek voltak. Az idő felénél akaratlanul is megindult bennünk egyfajta ringadozó mozgás, s már azt sem tudtam, a vállamon melyik kéz kié, melyik a jobbról álló japán lány keze és melyik a balomon álló szemüveges újságírónőé.

„Lassan nyissátok ki a szemeteket, engedjétek le a kezeteket. Ez volt életem legnagyobb eseménye, ez, amit ma este veletek megosztottam. Köszönöm.”

Én pedig köszönöm, Marina, ezt a szép napot!