— Nem tudom megszokni, hogy lassan eljár felettem az idő, és sok minden, ami valamikor fontos volt, ma már egyáltalán nem az — mondja rezignáltan, beletörődve sorsába. — Pedig de sokat kellett igyekeznem, tanulnom, hogy kikecmeregjek abból a környezetből, amelyben születtem! Ha visszagondolok az utamra, egyre gyakrabban teszem fel a kérdést: helyesen cselekedtem, volt értelme? És mindenekelőtt: hány embernek okoztam fájdalmat anélkül, hogy arra gondoltam volna, becstelenség, amit csinálok?

Nagyon szegény parasztcsaládból származom. Az apám a kilenc gyerek közül az utolsó volt, a nagyapám már nem volt éppen ereje teljében. A járássérült apám lobbanékony természetét senki sem tudta kordában tartani anyámon kívül. Ő, szegény, egy falubeli, öreg cselédlány gyereke volt, aki úgy nevelkedett az idős anyja mellett, mint egy véletlenül odatévedt kiskutya. Arra én is emlékszem, hogy nagyon félt az anyjától, aki nagyon vigyázott rá. Senki sem tudta, ki volt anyám apja, így sosem beszéltünk róla — mintha valóban a gólya hozta volna. Húszéves volt, amikor férjhez ment apámhoz, és a következő két évben megszülte a bátyámat és engem. Az anyai nagymama kapott egy régi házat a gazdáéktól, akiknél szolgált, és a szüleim azt tették rendbe. Abban a házban nőttünk fel a batyussal. Ő nagyon szeretett tanulni, én már kevésbé. A középiskola befejezése után egyetemre akart iratkozni, imádta a természetet, különösen az erdők voltak rá nagy hatással. Apám hallani sem akart semmiféle uraskodásról, de anyám azt mondta, legyen neki jobb sorsa. És ma sem tudom, hogyan csinálta, de sikerült elintéznie, hogy a bátyám ösztöndíjat kapjon az egyik vállalattól. A batyusnak olyan jól ment a tanulás, hogy a második éven állami ösztöndíjat is kapott, sőt, még valamilyen rendkívüli segélyt is, mely az átlagon felül teljesítő egyetemistáknak járt. Ő erdészmérnök lett, ma Amerikában él a családjával — az egyetem utolsó évét ott töltötte, és ott is maradt.

Én maradtam a tanyán, de utáltam mindent, ami a földműveléssel volt kapcsolatos. Amikor a bátyám először jött haza, magával hozta a lányt is, akit ott ismert meg, és aki később a felesége lett. Ápoltak, jól öltözöttek, illatosak voltak, udvariasan beszéltek nemcsak velünk, de egymással is. Elnéztem az idegen lány kezét: látszott, hogy sohasem csinált semmit, ami durvává tette volna a bőrét. Én nem tudtam, hova rejtsem a kezemet, hogy ne lássák a körmeim alatt a földet. Próbáltam anyámmal beszélni ezekről a dolgokról, de hiába. Neki az volt a fontos, hogy legyen egy jó papucsa, melyben boltba vagy piacra megy. Egyébként otthon mindig mezítláb járt — ha a papucsát akarta felhúzni, előbb egy tégladarabbal megsikálta a kirepedezett sarkát. Amikor már tizenéves voltam, és együtt mentünk a városba, mindig jó néhány lépéssel előbb jártam, hogy véletlenül se gondolják az emberek, összetartozunk. Anyám sosem tett szemrehányást, de érezte, hogy szerencsétlen vagyok, és egy kicsit lazított a nevelésemen. Amikor nagykorú lettem, addig mesterkedtem, mígnem sikerült egy szépségszalonban munkát kapnom. Akkor kezdtem kivakarózni. Frizura, kozmetikus, manikűr, egyszerűen mindent akartam. De anyának nem engedtem, hogy meglátogasson a szalonban, ha a városba jött.

Szórakozni jártam, megismertem a férjemet, de szégyelltem hazavinni a szüleimhez. Amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, össze kellett őket hoznom, hogy megbeszéljük az esküvőt. Eleinte azt akartam, hogy senkinek se szóljunk, csak esküdjünk meg. De a férjem hallani sem akart erről, főleg a szülei szerették volna mindenáron megismerni az enyéimet. Sosem felejtem el anyámat, aki izgatottan készült a férjemék látogatására. Elállt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy levágatta a haját, frizurát készíttetett, és a konyhában is papucs volt a lábán. Sőt, apámat is rendbe hozta arra az alkalomra. Nem tudom, ők hogyan érezték magukat, én rettenetesen szégyelltem, hogy nem mutattam be őket már előbb a férjemnek. Eszembe sem jutott, hogy megnézzem, megsikálta-e a sarkát. Amikor az asztalra tette a gyöngyöző, sárga húslevest, úgy éreztem, meg kell csókolnom a kezét, mellyel mindazt megteremtette, hogy ne szégyelljem az otthonomat. Tudtam, hogy ez a cél lebegett a szeme előtt, amikor még a ház elejét is bemeszelte a látogatás tiszteletére. Sok-sok idő múlt el azóta, és két év alatt mindkettőjüket eltemettem. A házat nem adtuk el, a bátyámmal úgy beszéltük meg, mi rendben tartjuk, és nekik is lesz hova menniük, ha látogatóba jönnek. Időnként, ha egyedül jövök a szülői házba, szégyenkezve állok meg az esküvői képük előtt, és lehajtott fejjel mondom magamban: büszke vagyok arra, hogy ti voltatok a szüleim.