A hirtelen lehűlt levegőben látni lehetett leheletünket, miközben egymás nyomába lépkedve haladtunk a magasles felé. Cuppogott a csizma, ahogyan a vendégmarasztaló sárban gyalogoltunk. Hallgattuk az ébredő természet hangjait, nem beszélgettünk, mert mindketten meg voltunk illetődve. A fák és a mocsár illata csendben lopta be magát orrlyukainkba, majd onnan halkan lecsúszva tágította tüdőnket. Ahogyan a szenvedélyes dohányos szívja magába a füstöt, úgy lélegeztük magunkba a reggeli erdő illatát. Ilyenkor nincs helye semmilyen beszédnek, hiszen a témát a rengeteg, azaz annak látványa adja. Az a kép, az az érzés viszont szavakkal csak nehezen írható le, ezért inkább mindketten hallgattunk.

Már közel jártunk a tisztáshoz, ahol az időközben lassan felkelő nap első sugarai halvány fényt adtak a réten legelő szarvascsoport reggeli szertartásához. Már kint voltak a tehenek az előző éves borjakkal, és néhány fiatal bika is ott ólálgott, amikor megjelent az Öreg! Úgy lépett ki az erdőből, mint egy színházi belépőben a főhős! Fejét felemelte, agancsát hátraszegte, és mély basszus hangon bőgni kezdett. Felettünk megrezzentek a fák harmatos levelei, a tehenek utat nyitottak maguk között, a fiatal bikák pedig hátrébb húzódtak. Az Öreg tudta, hogy itt ő a király. Neki nemsokára fontos feladata lesz, át kell örökítenie erejét, szépségét, méltóságát. E téren nincs apelláta, és ha kihívója akad, nem lesz kegyelem. Vagy ő, a régi király, vagy az újonc, a trónbitorló. Ez vérre megy. És valóban, a rét másik végéből előlépett egy másik bika. Ő is hátraszegett fejjel hallatta mély hangját, ő is helyet és párt kért magának az erdő eme napsütötte szegletében.

Előbb csak óvatosan közelítettek egymáshoz, távolról méregetve a másikat, agancsukkal nagyokat csapva a földre, megtépázva a közeli bokrokat, majd hátsó lábaikat megfeszítve, hirtelen egymásnak estek. Csattogott az agancsuk, feszültek az izmaik, habzott a szájuk, miközben próbálták egymást legyőzni. Mi meg némán állva gyönyörködtünk a nem mindennapi látványban. Láttam már ügyes kezű művészek által megfestett, szarvasbőgés témájú képeket, de a valóság ezerszer szebb. A barátom elővette a videokameráját, és filmezni kezdett. Én nem vittem magammal sem fényképezőgépet, sem kamerát, mivel az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy vannak dolgok, élethelyzetek, melyeket nem lehet sem felvenni, sem igazán maradandó módon megörökíteni. Ilyen az erdő illata, a hajunkon lecsapódó pára, az az érzés, amelyet csak akkor és ott élhetünk meg. Mi magunk! Mert ott érezhetjük, hogy milyen nagyot alkotott a Teremtő ezzel a sokszínű világgal, és mi milyen kicsik vagyunk benne.

Néztem a két állat küzdelmét, hallgattam az erdő zenéjét, és hálát adtam a kórházban fekvő édesapámnak, hogy megismertette, megszerettette velem azt, amit mi vadászvilágnak hívunk. És ezt nem veheti el tőlünk senki és semmi. Azokban, akik egyszer megélték ezt a csodát, mindörökre megmarad a természet szeretete, a szabadság vágya, és hogy évről évre gyermeki csodálattal tudják átélni azt, amit itt láttam, a szarvasbőgést!