1992 május vége felé egy átvirrasztott éjszaka után, amikor porig égett egy patinás régi lakóház a katedrális mellett, zenedei kolléganőnk, Carmen, a pincében csitítgatta pici fiát, Filipet, nem is sejtve, hogy a feje fölött leégett a gyönyörű otthona. Férje, Vlado, idegsebész, a kórházban próbált emberi életeket menteni. Sietve haladok a zeneakadémia felé, kinyitom, sértetlen az első emelet, sértetlen a második, fel a harmadikra, de már a lépcsőn égett szagot érzek. Feljutva a folyosóra látom, egy hatalmas lyuk tátong a koncertterem és a folyosó között a falon... és láss csodát, a pódium előtt a parkettába merőlegesen állva egy tankgránát füstölög. Beleégett, nem robbant fel. Rohantam, hogy átnézzem a többi szobát. Hála istennek, rendben találtam mindent. Csak a könyvtárban volt valami furcsa lyuk a tető alatt, az egyik könyv-kotta szekrény összetört üvegajtaja… és újabb csoda. Bach, Vivaldi, Mozart kottái között negyvenöt fokos szögben nyugszik még egy tankgránát. Az sem robbant fel. Talány a mai napig, a művészet múzsái közbenjárására a zene otthona megúszta.
Mindenkinek van egy élménye Szarajevóról: pezsgő Baščaršija, sokszínű emberkavalkád, mecset és dzsezva, csevap, burek, szemet gyönyörködtető épületek és kilátás, európai nagyvárosi színvonalú kulturális élet, téli olimpia, egyetem, zeneakadémia — és az ostrom borzalma.
Baráth László Eltévedt lövedékek című könyve az egykori Jugoszlávia boldog korszakának nevezett (és megélt), azaz a ’70-es, ’80-as évek vajdasági gyerekeit mágnesként vonzó Szarajevóból indul (a szabadkai zenedéből a végzős diákok 80 százaléka Szarajevóba vette az irányt), helyet adva a Kelet és a Nyugat találkozásának számító bosnyák fővárosban élt, tanult vagy dolgozott vajdaságiak emlékeinek, Tomik Margit, Bunford Gábor, Koleszár Nándor, Molnár Tibor, Papilion Judit, Lengyel Gábor, Verebes Ernő, Murényi Mátyás én-Szarajevó-történetének. Zeneakadémiai eseményekről regél, és őshonos szarajevóiakká vált magyarokról, majd háborúról, gyűlöletről és reményről, borzalomról, a sötét uralmáról, az ember teljesen soha ki nem alvó optimizmusáról, a világ összeomlásáról, menekülésről.
— 1970-ben érkeztem Szarajevóba, rendőr zenészként, a szarajevói városi fúvószenekar tagjaként. Itt jártam zenei középiskolába, zeneakadémiára, majd egy budapesti ösztöndíj után visszatérve itt lettem tanár, és Szarajevónak köszönhetően koncertezhettem az ex-Jugoszlávia nagyvárosaiban és külföldön — emlékezett vissza a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban megtartott könyvbemutatón a szerző, akivel Tóth Vilmos magyarkanizsai építész, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja beszélgetett.
— Baráth László könyve lehet élménybeszámoló, napló, élettörténet… Bárminek is nevezzük műfajilag, nem fogunk tévedni — fogalmazott Bús Csaba, az eseménynek otthont adó intézmény igazgatója.
A rendezvényen közreműködött a Cantilena kamarakórus, melynek az egyetlen vajdasági magyar tárogató- (és klarinét-) művész, Baráth László és felesége, Baráth Szabó Emília előadóművész is tagja.
A könyv a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában jelent meg ez év tavaszán, az Emlékezések 15. köteteként, az 1992. április első napjaiban kezdődő szarajevói ostrom harmincéves évfordulóján.
Puskás Károly felvételei
