Vis szigetén 1994-ben jártam először — állami költségen, ott voltam ugyanis katona. Egy bácskai gyereknek az ottani élet igencsak nagy változás. Igaz, nem voltam egyedül, de sokszor mégis olyan érzésem volt, mintha egy kicsit hasonlítanék Robinson Crusoe-ra. Abban az időben külföldiek még nem léphettek a szigetre, a hazai turistáknak meg eszükbe sem jutott oda menni nyaralni, hisz ott volt nekik az egész Adriai-tenger Szlovéniától Montenegróig.
Én is egy félresikerült szerelem miatt rukkoltam be, és saját kérésemre vittek a szigetre. Gondoltam, onnan majd nem tudok hazaszökni. Igazam is lett, még a jogos szabadságot is nehezen tudtam kihasználni, mert egy ötnapos eltávozásból másfél nap volt a hazautazás, ugyanannyi a visszaút, és jobb esetben egy napot tudtam volna itthon tölteni.
Ezért inkább ott maradtam egy ismerősömnél. Ez ugyan nem volt reguláris, de senki sem szólt érte. Az említett ismerősöm vadász volt. Beszélgettünk róla, hogy kinél milyen a vadászat, meg hogy mire lövünk. Meg is hívott egy szalonkavadászatra. Kapva kaptam az alkalmon, és már indultunk is szalonkázni egy pointer kutya társaságában. Akkor még csak hallomásból tudtam, hogy szalonkára lőni nehéz, de izgalmas dolog. A hozzánk járó olaszok úgy emlegették, mint valamiféle mennyei gyönyört, így hát én is erre számítottam. A kutya nyakába vendéglátóm egy kicsi kolompot kötött. Kaptam egy húszas kis puskát, néhány lőszert meg azt az utasítást, hogy amikor majd fent a hegyen szétválunk, figyeljem a kolomp hangját, mert arra jár az eb. Amikor a kolomp elhallgat, az jelzi, hogy az okos jószág vadra lelt. Akkor a gazda majd kiugrasztja a búvóhelyéről a madarat, és aki ügyesebb lesz, elejti.
Legyen úgy! — gondoltam magamban.
Előbb csak gyalogoltunk, aztán másztunk, ereszkedtünk, megint másztunk, végül pedig szépen lemaradtam. Fújtattam, lihegtem, izzadtam, pihegtem. Közben az ilyen vadászathoz szokott házigazda a kutyát figyelte, nem engem. Így történt meg, hogy nemsokára sem őt nem láttam, sem a kolompot nem hallottam.
Helyismeret hiányában magamra maradtam. Nem ijedtem meg, mert a szigeten a legrosszabb esetben is az egyik parttól a másikig tudtam volna tévelyegni, igaz, az is eltarthatott volna egy jó ideig, mert Vis 17 km hosszú és 8 km széles. De ott még nem tartottam. Akkor még bíztam benne, hogy házigazdám visszajön értem. Egy óra múlva ebbéli reményem már halványulni kezdett. Kétórás ücsörgés után meg már tudatosodott bennem, hogy én bizony itt maradtam. Megéheztem, megszomjaztam, hát elindultam... Valamerre... Azaz egészen konkrétan arra, amerről lövést véltem hallani! De hegyek között ez igencsak csalóka tud lenni, a visszhang ugyanis összezavarja az érzékszerveket.
Szóval ismét másztam, kaptattam, ereszkedtem. Bevallom betyárosan, eltévedtem. Próbáltam felidézni, amit a tájékozódásról tanultam: figyeltem, hallgatóztam, és ekkor egészen távolról, a halk nyári szellő lengedezésében mintha egy kolomp hangját hallottam volna! Ember még úgy nem örült kolomphangnak, mint én akkor! Megállás nélkül másztam a hang irányába, már szinte láttam magam előtt a házigazdámat és a kutyáját vizes kulaccsal és elemózsiás hátizsákkal. Sivatagi vándorok szeme előtt szokott egy-egy ilyen délibáb megjelenni.
Egy félórás, megterhelő mászás után megtaláltam a kolomp viselőjét, de nem a házigazda kutyája volt, hanem egy birkákat vezető szürke szamár! Előbb sírtam, aztán nevettem, és ekkor jelent meg a vendéglátóm, övén egy szép szalonkával! Ő lőtte meg! De ekkor már nem bántam, és noha lemaradtam a mennyei gyönyörről, mely a vadászattal járt, mindenért kárpótolt az a néhány korty visi vörösbor, melyet az egészségére ittam!
