A szerző felvételei

Mágneses tulajdonságuk is van, hiszen maguk köré vonzzák azokat, akiket érdekel a környezettudatosság, akiknek lételemük a mozgás, akik szeretik a közösségi létformát, pozitivitás vibrál körülöttük, legyenek akár Kelebián, akár Chicagóban. Az idén néhány alkalommal én magam is segítettem nekik. Tapasztottam a sárgaföldet és kevergettem a lecsót.

— Az udvarunkban állt egy százéves, vert falú házikó, ezt bővítettük ki szalmával, hogy egy 80 négyzetméteres teret kapjunk. A régi ház padlását építjük össze az új résszel, s az emeleten hálóterem, lent konyha, nappali és ebédlő lesz majd. Így lesz fedél a tanfolyamok résztvevőinek feje felett, és kora tavasztól késő őszig tudunk próbálni. Az udvarban sátrazókat sokszor elverte az eső, és tizen-egynéhány embert elszállásolni a saját házunkban azért sok tud lenni — mondja Dénes. 

* Azt elhiszem. És mikor kezdtétek az építkezést?

D. D.: — Májusban indult a munka Horvát Lehel építész vezetésével. Akkor az újvidéki építészeti kar diákjai és néhány tanár jött segíteni. Elkészült a tető, illetve a falak egy része. A nyár elején nálunk volt egy brazil artistacsapat, melynek tagjai szintén besegítettek, dolgoztak, táncoltak a tetőn, és mivel artisták, igen könnyen mozogtak fent a magasban, nem volt tériszonyuk. A fizikai munka mellett arra is jutott idő, hogy órákat vegyenek tőlünk, s a végén bemutatták az egyik előadásukat a Kosztolányi Dezső Színházban. Stefan Haves Milyen Cirkusz tanfolyamának résztvevői is besegítettek az építkezésbe, ők két hétig laktak nálunk, és tanultak bohócmesterséget, mozgást, közösségi létet Stefantól, Henitől meg tőlem. Ezt az előadást is láthatta a KDSZ (ezúton is köszönet a sok segítségért Urbán Andrásnak) és az INFANT Fesztivál közönsége. Napfelkeltétől napnyugtáig tartott a munka, melybe a művészi oldal mellett beletartozott a közös főzés, takarítás s egyéb ház körüli munkák is. Az idei nyarat pedig most zártuk le szeptember elején egy szalmaházépítő tanfolyammal, melyet az NKA is támogatott.

* Ez mind szépen hangzik, és mivel én magam is belekóstoltam, tudom, hogy milyen jó itt ilyenkor a hangulat Kelebián, de vajon a ház asszonya is így érzi ezt? Heni, mikor változik a szeretem nem szeretemmé, majd megint vissza? 

— Ezt jól megfogalmaztad, valóban néha szeretem, aztán egy picit nem, majd újra igen. Sok visszajáró tanfolyamos van, de mindig akadnak újak, így miattuk természetesen újra el kell mindent magyarázni. Fel kell építeni egy munkarendet. Hál’ istennek hozzánk mindig olyan emberek jönnek, akik nyitottak a közösségi létformára.

* Külön tudod választani ezt a sok mindent? Tánc, mosogatás, vásárlás, futkosás? 

V. H.: — Megpróbálom. Ha megvan a rendszer, képes vagyok belőle ki- és beugrani. 

D. D.: — A résztvevők általában már a tanfolyam kezdete előtti napon megérkeznek, és ilyenkor készül el a beosztás is a nevekkel, feladatokkal. Ki lesz a konyhás, ki fűti a zuhanyzót, ki takarítja a próbatermet, az udvart, stb. 

V. H.: — Pirkadatkor indul a napunk. A beosztásba pedig beletartoznak a csendek is, hajnalban nincs beszélgetés. Az ételt közösen készítjük és fogyasztjuk el, beiktatjuk a lazítás óráit is, s ebbe illeszkedik bele az alkotási folyamat. Ezt az elején kialakítjuk, s utána már gördülékenyen halad minden, egészen a tanfolyam második harmadáig, amikor is az alkotási folyamat kerül előtérbe, a tánc, a mozgás, a mélységek és a magasságok, heves vágy, hogy a folyamat révén rájöjjünk, hogy másak vagyunk, mint amit eddig képzeltünk magunkról (mi is, és a növendékek is), szóval ilyenkor elfelejtünk mosogatni, takarítani, pihenni. Ha ebben az időszakban nem vagyok észen, akkor a többiek is szétesnek, mindenki máshol alszik, ruhák mindenfelé, csetres és otthagyott szerszámok, s már azt sem tudjuk, a kutyánk, Kávé, kapott-e enni, vagy sem. Ilyenkor nem könnyű, de ha ezen is átesünk, utána megint minden mennyei, és van a munkának eredménye, ami felszabadító érzés.

* Hogyan látjátok, mennyire nyitottak nálunk a fiatalok az ezekhez hasonló tanfolyamokra? Javult a helyzet, vagy még mindig van egy fal, melyet törögetni kell? 

D. D.: — Van mit törögetni, még nem jutott el a köztudatba, hogy ez hasznos, értékes, de az utóbbi időben mind többen és többen érdeklődnek. Már az, hogy kiszakadnak saját környezetükből, mely általában egy nagyváros, és kijönnek ide a természetbe, az erdő közelébe, megváltoztatja az életük ritmusát. Akik ezt el tudják fogadni, és szeretnek ebben létezni, azok továbbviszik. Két-három nap után az emberek megnyílnak, elkezdenek beszélgetni. Az idén például két pár született a kéthetes tanfolyam alatt, s a mai napig együtt vannak. Fontos hangsúlyozni, hogy a tanfolyam nem zárul le az utolsó napon, hanem tovább tart és fejlődik a résztvevőkben. Tanítok az újvidéki Művészeti Akadémián, és Franciaországba, Toulouse-ba is járok ki minden évben. Itt van egy hat hónapos színészképzés, ez idő alatt váltakoznak a tanárok, itt is kéthetes tanfolyamot tartok, s ez az, amit imádok. Az első héten felépítesz egy rendszert, melyben a második héten tudsz dolgozni. Jól lehet építkezni. A néhány napos mozgástanfolyamoknak nem sok értelmük van. Aztán meg kell említeni még Olaszországot, Arezzót, ahol az Accademia dell’Artéban dolgoztunk. Ez egy egész évben működő akadémia, ahol nyaranta tartanak egy egy hónapos munkát, nemzetközi tanárok részvételével. Mindezt egy domb tetején egy régi kolostorban. A főként Amerikából érkező diákokkal Heni és én két hétig foglalkoztunk. 

V. H.: — A workshopok abban hasonlítanak, hogy mindenhová a mi munkametódusunkat visszük. Gyakorlatokat, melyeket naponta ismétlünk, s ebből a folyamatból lesz valami, ők sem tudják, miért és hogyan. A növendékek számára az a fontos, hogy mit tudnak, és hogy azt rögtön megmutathassák. Az eredmény, a produktum áll első helyen. Ha nem mutathatnak, azt érzik, hogy nem elég jók. Nagy feladat volt megfordítani a saját munkafolyamatomat, és megértetni velük, mennyire fontos a módszer, mellyel hozzá tudnak adni önmagukhoz valamit, amit még nem is tudtak saját magukról.

* Chicagóban is ugyanez volt a helyzet?

V. H.: — Igen. Egy héten át őrület volt, mindenki mutatta, mit tud, mi pedig a folyamatot. Hasznosnak érzem, hogy ketten vagyunk. Tizenhat nap után rájöttek, hogy ha egy picit elengedik azt, ami van, attól az nem vész el, s a folyamatban lehetséges lesz építeni. De hogy ezt elérjük, volt sok nem értés, sok unalmasnak tűnő pillanat. Ott az idő nagy úr, a próba pedig néha tovább tartott, mint este 10 óra. A művészeti alkotást nem lehet időben mérni, néha kicsúsztunk. Ezt nagy feladat volt velük megértetni.

D. D.: — Chicago egy hároméves folyamat volt. Az első évben Spanyolországban végigjártuk az El Camino zarándokutat a színészekkel, 140 km-t sétáltunk, tavaly volt egy egy hónapos tanfolyam, az idén pedig elkészült az előadás. A főpróbán a város képviselője is részt vett, hiszen az előadás hatórás, és 8 kilométert sétál a közönség, színészek együtt, a jelenetek pedig különböző helyszíneken játszódnak. Ahhoz, hogy megadja az engedélyt, a városnak fel kellett mérnie, hogy a közönség biztonságban van-e.

* Mondjatok egy pozitív s egy negatív dolgot a kint tapasztaltakról.

D. D.: — A pozitív élmény, hogy sikerült egy olyan előadást létrehozni, ahol a közönség a végén nem tapsol, hanem megöleli a színészeket. Hat óra alatt olyan közösségi élményt kaptak a nézők, hogy ezt hozta ki belőlük. A város gyönyörű, szívesen járok vissza, de nekem túl nagy, hangos és zajos. Túl sok.

V. H.: — Nagyon jó volt úgy együtt dolgozni, hogy mindenki megadta magának s a másiknak a teret, időt, lehetőséget a munkára. Egy olyan munkafolyamatot ízleltem meg, ahol nagyon együtt dolgozott rendező, koreográfus, dramaturg, s ez nekem újfent bizonyította azt, hogy a színház mennyire közösségi munka, meg hogy milyen fontos a színészeknek több minőséget megízlelni, megérteni. Ami még számomra érdekes volt, nem is tudom, pozitív vagy negatív értelemben-e, hogy mindenki keresi a gyökereit, azt, hogy honnan jön. Mindenki amerikai, de olasz, spanyol, afrikai, japán felmenőkkel. Boldog voltam, hogy én tudom, honnan jövök, hová tartok, ott vagyok, ahol a gyökereim. Nekem jólesett a nagyváros zaja, hangja, terei, az ismeretlen utcák. Ami viszont zavart, az a szemét. Rengeteg hatalmas szemétláda van az utcán, telis-tele. Rendelsz valami kaját, lehet az bio, vegán vagy csak egy burger, olyan sok réteg műanyagba, papírba csomagolják, hogy elveszik maga az étel. S ezek utána mind a tárolóban végzik. Azzal, hogy hűtik a buszokat s a házakat, fűtik a környezetet. Hideg van, mégis meleg, tisztaság van, mégis piszok. De én nem így élek, talán ezért volt ennyire szembetűnő.

* Milyen az idei évadotok?

D. D.: — Reméljük, folytatódik a házépítés. Horvát Lehel személye, gondolkodásmódja nagyon hasonló ahhoz, amit mi oktatunk. Ő visszahozza a természetből az elfeledett dolgokat, a sarat, a szalmát, a tüzet, a kemencét, melyet egykor használtunk, csak közben elfelejtettük. A Test-Emlékezet tanfolyamokon mi Henivel szintén elfeledett dolgokat szeretnénk visszahozni. Például mozdulatokat a gyerekkorból. Remélem, ez a kettő össze fog érni, s elkészül ez a ház, melybe nagyon sok ember munkája, energiája beleépül. Ami a tanfolyamokat illeti, Tomi Janežićtyel egyeztetünk, a jövő nyár első képzését valószínűleg ő tartja majd, aztán a chicagói Camino Projectet is szeretnénk folytatni, lehozni a színészeket ide, s itteni kollégákkal közösen bemutatni. Emellett van egy előadástervünk is, Mallász Gitta Az angyal válaszol című könyve alapján a Csodálatos hétköznapok.

V. H.: — Én pedig a KDSZ-ben tartok tréningeket a színészeknek, közben Dotti lányunk nyolcadikos lesz, készülünk a középsulira, ami szintén elég jó kis program.

Még több kép!▼