Négy úton lehet eljutni Kispiacra, közülük három aszfaltos. Én a negyediket választom, amely Szalatornyán át vezet. A Buki-hídnál frissen gyalult üdvözlőtábla, a magyar, szerb és angol szöveg még alig száradt meg rajta.
A csaknem száz házból álló település Kispiaccal alkot egy helyi közösséget.
Valamikor, nagyon régen Pusztaegyházának hívták, majd a két háború között Stara Torinának. A most használatos, szép hangzású Szalatornya név a törökök kiűzésének állít emléket. åk mondták egymásnak, hogy ''Szaladj a torony felé!”, persze rossz kiejtéssel. Mármint az oromhegyesi templomtorony felé, mert akkor még oda lehetett látni. Így mesélik Szalatornyán az idősek.
A homokos talaj gyümölcstermesztésre és kertészkedésre a legalkalmasabb. Az út mellett a fiatal gyümölcsösök virágzó fái vidám, tavaszi hangulatot keltenek. Az udvarokban fürtjeit bontja a lila akác. Ritkán jár erre idegen, a retekszedők felemelik a fejüket. Szorgalmas emberek lakják a környéket, az út szélén lépten-nyomon betondézsában virágot látni. Csak a lakatlan házak elhanyagoltak.
A Hegyeki útra térek, amely határút is egyben. Hegyek nincsenek, de a környék meglepően dimbes-dombos. Balról egy felújított falusi házban lakik a Bellér család: Mátyás, Irénke és fiuk, Roland. Szemben, az utca másik oldalán, a nagyszülők élnek, házuk már Noszához, a helység pedig Hajdújárás helyi közösséghez, azaz Szabadka városhoz tartozik.
A Bellér házaspár Kispiac központjában dolgozik a minitejüzemben. Kicsit messze van a munkahelyük, de Mátyásnak olyan, mintha hazalátogatna, hiszen ő a vásártér utcájában született. Kilenc éve lakják ezt a házat, egy vagyont költöttek a felújítására. Közben a természet is tette a magáét, feltöltötte homokkal az utcát. Mert homokon a szél nagy úr, néhány nap alatt dombokat rak át egyik helyről a másikra. Talán ezért a Hegyek elnevezés? Szóval az utca magasabban van már, mint a ház szigetelése, és a kiaszfaltozott noszai útról az udvarukba ömlik az esővíz. Bellérék viszont nem menekülnek el, az udvar sarkában már szaporodik, egy majdan magasabb alapokra épülő házra az épületanyag.
Kérdezem, honnan ez a ragaszkodás, talán örökölték a házat. Vették, mondják, ők örökségre nem számítanak. Irénke anyai nagyszüleinek a házát nem messze tőlük, gyönyörű dombon, a másik utcában, az enyészet birtokolja. Évek óta nem jártak arra. Hogy ne fájjon! Az örökség tizenkilenc éve hagyatéki tárgyalás tárgya. A négy testvér nem tud megegyezni, a bíróság meg nem hoz döntést. Hárman egyformán akarják, a negyedik örökös meg másként. Több éve járják a testvérek a tárgyalótermeket, mint ahány évet együtt játszottak a tanya udvarán. Az udvaron, ahol most burjánzik az orgona és a bodza, csivitelnek a madarak, élvezve a háborítatlanság csendjét.
Régi házak egy új faluban
Kispiacra végül a 2005-ben kibetonozott Ludast Kispiaccal összekötő úton jutok el. 7 kilométer. Több mint húsz tanyát, romot vagy bodzabokrok jelezte tanya helyét számolom meg. Alig néhány háznál véltem élet jelét felfedezni, a többinek későn érkezett az aszfaltos út.
Mielőtt a faluba érnék, jobbról hirtelen feltűnik a környék egyik legrendezettebb temetője. Megállok néhány percre, nagyszüleim nyugszanak itt. Érzelmi szálak fűznek ehhez a faluhoz. 1944 telén várandósan ide menekült az orosz katonák elől nagyanyám, négyéves kisfiát és világtalan nővérét vezetve magával, hátán zsákkal, benne egy cipóval. Öt kilométert gyalogolva. Két nagyobb gyermekét már előbb a kishomoki tanyán élő testvéréhez menekítette. A főúthoz közel álló otthonukban hagyta férjét, apósát és legnagyobb fiát. Kispiac, az akkor még eldugott kis település mostanra könnyen elérhető, modern falu lett.
- A múlt század elején a falu területén még alig voltak házak. Az emberek az ustorkai tanyavilágban éltek. A városi kofák kijártak a tojást és a tanyasi baromfit vásárolni. Több ilyen felvásárlóhely volt, úgynevezett kis piacok. A falu későbbi neve így lett Kispiac. A hatvanas-hetvenes években a termelőszövetkezetek virágkorában, a faluban munkahelyek alakultak. Nagyon sok ember otthagyta a szép ustorkai tanyáját, és a faluba költözött. A nyolcvanas években Kispiac európai rekorder volt a sertéstenyésztésben. Új iskola, óvoda, egészségház, helyi iroda épült. A falu lakossága a nehéz kilencvenes éveket a határ közelségének és az emberek kitartásának köszönhetően vészelte át. Igaz, sokan elhagyták a falut a háború elől menekülve, de nem szabadultak meg a családok évtizedek alatt összegyűjtött vagyonától. A falu vezetősége manapság megtesz mindent, hogy az itt élő emberek igazán jól érezzék magukat - mondja Szarapka Ede, a kispiaci helyi közösség elnöke.
Ede csendes mellékutcába irányít, ahol a falu egyetlen nádtetős, deszkaoromzatú háza áll. Fényképezek. A mellette álló újabb építésű házból fiatal nő lép ki. Kiderül, hogy a régi ház az ő szülőháza. És az apjáé is. Valamikor a harmincas években vették a nagyszülei. Berta Éva készségesen kinyitja az ajtókat, mutatja a berakott sparheltet, a féltve őrzött régiségeket. Lelkesen, nagy-nagy szeretettel mesél a gyermekkori otthonról. Mutatja konyhájuk falán falujuk fiatal festőjének a művét. A házat ábrázolja néhány évvel ezelőtt. Habár felújítás nélkül lakhatatlan, nem bontják le. Nem tudná elképzelni a telket a ház nélkül. Az ablakban most is cserepekben muskátli, a ház előtt lugas. Tizennyolc éve cserélték a nádat a tetőn, akkor ezer márkáért. Nemrég mondta a nagymama: ,,Gyerekek, a tetőt megint fel kellene újítani!” Igaza van, a nád valóban nagyon korhadt. De miből? Éva a csodára vár, tájházzá szeretné alakítani az épületet. Az utókornak! Hagyományőrző tábort rendezne gyerekeknek, kirándulóknak. Mutatja a füves udvart, ahol játszhatnának. Szerinte sok látnivaló lenne Kispiacon.
A múlt idők szép háza
Hazafelé, a falu szélén idillikus látványra figyelek fel. Betérek a tanyára. Mintha gyermekkorom világába tértem volna vissza. A kapuig vezető út mellett jobbról szőlőskert, gyümölcsfákkal, láncos ásott kúttal, a gyümölcsös után virágoskert. Balról veteményeskert, sorol a borsó, a saláta. Sehol egy szál gyom. A példásan rendben tartott portát minden oldalról akácfák övezik, bódító illat lehet akácvirágzáskor. A kapuban virágját bontja a gesztenyefa. Porcfüves udvar, a hátsó részben tyúkok, csaholó házőrzők. A ház előtt fiatal cseresznyefák, az épületek egyforma színűre meszelve. Mésszel, mert az tartja össze a falakat. Minden a letisztult, egyszerű, paraszti életformát tükrözi. A modern, divatos, harsány, giccses, a falusi élettől eltérő tárgyaknak se hírük, se hamvuk. Semmi felesleges luxus. Viszont példás rend mindenütt, s nem azért, mert esetleg betéved egy újságíró. Faragó Vilmos és Rózsa (Kispiacon mindenkinek csak Baba) a jó meleg szobába vezet. Kint hideg szél fúj, hát befűtöttek a kemencébe. A régiesen pingált falon falvédő, esküvői kép. Hellyel és vásári cukorkával kínálnak. Vilmos cipőt venni ment le délelőtt a faluba, nem kell a városba törekednie, a kispiaci vásárban minden kapható.
1987-ben költöztek ide egy távoli tanyáról. A villanyáram és a jobb út vonzotta őket. Vilmos négy nővel vágott neki a költözésnek, feleségével, lányával, anyjával és a nagymamájával, aki 97 évig élt. A tanyára sokat költöttek, de a formáján nem változtattak. Lányuk férjhez ment, két unokájuk van. Büszkén mutatják a képeket. Kérdezem: azért óvják ennyire a tanya állapotát, mert reménykednek benne, talán ideköltözik valamelyik unoka? Csodálkozva néznek. Rájövök, ők a jelenben élnek, nem a jövőben. A ház karbantartása a világ legtermészetesebb dolga. Ehhez nem kell a ''miért?”. Az ásott kútból mindennap locsolnak, hogy cserélődjön a vize. Inni lehetne belőle. Milyen jól jött, amikor befagyott a vezetékes víz a kis hídnál, vagy amikor elapadt a fúrott kút vize. A kapuból gyönyörű a kilátás, belátni a fél falut. Öt perc a bolt. A ''Miből fedezik a költségeket?” kérdés már igazán panaszt provokáló. Tévedek. Mire kellene a sok pénz? Nincsenek nekik igényeik. Minden megterem a ház körül, a gyümölcsből még a rokonoknak is jut.
Az élet talán nem is olyan komplikált?