Egy cselló a kézben, és máris átlényegül, egészen más arcot, más rezgésű embert látunk. Ennek biztosan köze van valami nem e világihoz. Vagy Kármen mosolyához. A báj megtestesítője immár több éve Buenos Aires utcáin röpdös, ott szólaltatja meg szinte a földbe szúrva két lába között hangszerét, a csellót.

Most én volnék a legboldogabb, ha azt mondhatnám, hogy Argentína egyik kis utcájában ültünk le beszélgetni, mellettünk harmonikás táncoltatott egy idős párt, de sajnos nem így történt, online találkoztunk a világ két sarkában. De így is lehet beszélgetni 2019-ben.

* Rögtön az elején ejtsünk néhány szót a csellóról. Szerinted kiknek való, s te mióta játszol ezen a hangszeren? 

— Gyermekkoromban a szüleimmel sűrűn jártunk az operába ballettet nézni, operát vagy hangversenyeket hallgatni, s ekkor kérdezték meg tőlem, hogy melyik hangszer tetszik a legjobban. Arra egészen tisztán emlékszem, hogy a cselló bársonyos tónusa szinte elvarázsolt. A döntésemben, hogy e mellett a hangszer mellett maradjak, sokat segített Horvát Károly hegedűművész véleménye is, aki szerint: „A kislánynak olyan virslis ujjai vannak, hogy kitűnő csellista lehetne belőle.” Hétévesen kezdtem el zeneiskolába járni, s a gyakorlás eléggé nehezemre esett. Untam a skálázást, a technikai etűdöket, mindent. Legszívesebben csak a melodikus és dinamikus darabokat játszottam volna szüntelenül. Már akkor sem tűrtem a monotóniát, az ismétlődő gyakorlatsorokat, ahol a kreativitásra egyáltalán nem volt lehetőség. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ebben a pillanatban anyukám mellettem állt, s arra tanított, hogy ha zenész/művész szeretnék lenni, akkor igen sokat kell gyakorolnom, hogy később bármilyen érzelmet, színt át tudjak majd vinni a hangszerre, a technikai tudásomnak köszönhetően. A tehetség egy kis része a sikernek, a többi az nem más, mint MUNKA, MUNKA, MUNKA — ezt zümmögte állandóan. A két csellótanárnőmnek is hálás vagyok, aki végigkísérte zeneiskolai és akadémiai éveimet. Hogy nevesítsük őket, Niderholcer-Josifoski Juditnak és Kalmár Tímeának, akik olyan nagy szívvel tanítottak engem a hosszú évek alatt. Egy másik fontos esemény pedig a 2001. évi belgrádi köztársasági első díj, melyet tizenhárom évesen nyertem meg, s ez volt a fordulópont, amikor szárnyakat kaptam, és egyértelműen e mellett a pálya mellett és a cselló mellett döntöttem.

* Ha már az édesanyádat említetted, Ábrahám Irén nyugalmazott színművésznőt, meséld el, milyennek látod őt. Milyen embernek, nőnek, művésznek. 

— Édesanyám... Hűha... Honnan is kezdjem... Óriási szívű, szabad lelkű, optimista ember, egyértelműen ő a példaképem. A viszonyunk őszinte, olyanok vagyunk, mint két igazi barátnő, mindenről tudunk beszélgetni, tabuk nélkül. Színessé tette a gyermekkoromat, „nyúzott-húzott” magával a színházi próbákra, turnékra, falusi munkálatokra és még rengeteg helyre. Beavatott minden aktivitásába, melybe csak tudott, tehát mindent megtett azért, hogy együtt lehessünk. Folyamatosan különféle játékokat talált ki, esti meséket mesélt, s a fantáziája, kreativitása még a mai napig is inspirál. Életereje hatalmas, ezért néha egy kicsit intenzív, temperamentumos, lobbanékony is tud lenni. Kritikái olykor „nyersek”, de mindig őszinték és konstruktívak. A jelennek él a színpadon és az életben egyaránt. Nem tűri a monotóniát, szürkeséget, jellegtelenséget, felszínességet és a kispolgári mentalitást. Amikor tehetjük, megszervezünk egy közös utazást, és szívünk-lelkünk új kalandokkal gazdagodik ezáltal. Megtanított repülni, és arra is, hogy azért néha nem árt, sőt, kötelező két lábbal állni a földön. Tinikoromban sokszor szigorúnak találtam, most viszont hálás vagyok neki, hogy az állandó diszkózás helyett tartalmasabb hétvégéim voltak, továbbképzéseken vehettem részt, és mindez neki köszönhetően megalapozta a „házat”, melyre később bátran építhettem tetőt.

(Kattints a fenti képre és olvasd el Ábrahám Irénnel készített interjúnkat is!)
 

* Férjeddel, Andrés Marian Ortegával az ő otthonát, Argentínát választottátok bázisotoknak. Hogyan találtad fel magad ebben a (szerintem) gyönyörű és izgalmas országban? Nagyon más ott az emberek mentalitása? Vagy úgy is kérdezhetném: mi a legjobb Buenos Airesben?

— Argentínát az első pillanattól kezdve második otthonomnak éreztem. Buenos Aires az európai építészetével, kultúrájával Budapestre és Párizsra emlékeztet. A latin-amerikai temperamentum s a különböző kultúrák találkozása teszi egyedivé. Nagyon hangulatos ez a sosem alvó metropolisz. A történelem során bevándorlók áradata érkezett hajókon, és manapság is érezhető, hogy a Buenos Aires-i porteño (jelentése: kikötői lakos) természete befogadó és segítőkész. Közvetlen és végtelenül pezsgő vérmérsékletű emberekről beszélünk, akikkel gyorsan összebarátkozik vagy éppen parázs vitába bonyolódik az odaérkező. Buenos Aires egyike a világ legtöbb színházzal és mozival büszkélkedő fővárosainak.

* S egyúttal a tangó hazája is. Te szoktál tangót játszani a csellódon?

— Imádom a tangót. Rengeteg kreativitás van ebben a játékmódban, magával ragadó, életszagú, spontán és szenvedélyes stílus. Ideérkezésemkor a kíváncsi természetemnek köszönhetően nagyon gyorsan elkezdtem ismerkedni ezzel a muzsikával. Eminens tangózenészektől tanultam, és velük játszhattam együtt egy színpadon. A tangó stílust — akárcsak a New Orleans-i jazzt — abban a környezetben kell megtapasztalni, ahol keletkezett, azaz meg kell ismerni azokat/azt, akikről/amiről szól. Csak így tehetjük egészen magunkévá. Később több tangólemez-felvételen vettem részt, valamint Európában és Ázsiában is turnéztam.

* Jelenleg hol dolgozol? És mire vagy a legbüszkébb, ha visszagondolsz szakmai sikereidre, eredményeidre?  

— Szabadúszó vagyok immáron hetedik éve. Buenos Aires rengeteg lehetőséget nyújtott számomra ahhoz, hogy szakmailag kibontakozhassak, illetve különböző műfajokkal kísérletezhessek. Olyanokkal, mint a tangó, a jazz, a folk, a rock, a kortárs vagy a komolyzene. Folyamatosan részt veszek különféle kamarazenei projektumokban is (Quinteto Grande, Grecos Septeto, Ensamble Sur del Sur), továbbá színházi produkciókban, musicalekben is fellépek. Munkaidőm legnagyobb részét a stúdióban töltöm, azt hiszem, több mint negyven CD elkészítésében működtem közre mint stúdiózenész, s ezek között filmzene is volt. Csodálatos élményként maradtak meg bennem a Colón Színházban való fellépések a kamarazenekarral, amikor szólókat játszhattam. A tavalyi közös CD-nk Raúl Luzzi gitárművésszel igazi kihívás volt számomra, mert először készítettem saját produkciós szólistalemezt. Amit még mindenképp kiemelnék, az a Piazzolla Octet duplalemez-felvétele, melyen Piazzolla idős zenészeivel és leszármazottjaival játszhattam együtt, egyedüli női előadóként az egész CD-n, ráadásul európaiként és a legfiatalabbként a zenészek közül. Azt éreztem, hogy muszáj teljesítenem, nem hozhatok szégyent Vajdaságra. Egyébként egy amerikai kétnyelvű iskolában is tanítok, heti egyszer, s egy kis kamarazenekart is vezénylek, emellett csellista diákjaim is vannak, akiktől szintén sokat tanulok. Ha belegondolok, a zenepedagógia nagyon boldoggá tesz.