A libalegeltetéstől Buenos Airesig

A libalegeltetéstől Buenos Airesig

Ábrahám Irén. Majdánról érkezett, és mindmáig szívesen tér oda vissza nyaranta.

Harag György javaslatára Marosvásárhelyen tanult. Onnan sodorta vissza az élet Szabadkára, majd Újvidékre, ahol az Újvidéki Színház színésznője volt, harminchat évig. A színházba a mai napig be-befordul, ha kérik, tanácsot ad, ha hívják, megy, s előadást néz. Az asztalon régi képek, újságkivágások vártak, limonádé meg kávé, és egy igazi jót beszélgettünk.

Amikor egyeztettük a találkát, annyi kérése volt, hogy csak ne reggel tíz előtt hívjam, és ne is ekkor találkozzunk. Vannak még ilyen emberek. Ez megnyugtató érzés. 

* Rokonlelkek vagyunk. Szerintem több dologban is, de most arra gondolok, hogy én sem szeretek korán kelni. 

— Én egész életemben tíztől dolgoztam, hiszen a próbák a színházban általában ekkor kezdődnek. Most már van időm, kelhetnék korán, de nem tudok. Este olvasok, és néha úgy belefeledkezem, hogy azt látom, hoppá, már hajnal van.

* Mennyit változott a napi rutin most, hogy már nincs színház? 

— Most semmire sincs időm. (Nevet.) Ez részben vicc, de az az igazság, hogy egy kicsit lelassul az ember, és kényelmesebb lesz. Most olyasmivel is foglalkozom, amire eddig nem volt időm. Sokat olvasok, nagyon sok jó filmet nézek meg, s egyfolytában kreatívkodok valamit, aztán ott vannak az unokák, emellett van egy rádiós műsorom, az Aranykor. Nyugdíjasoknak szól, s immár hét éve csinálom. Három riport van benne, emellett a bevezetőszöveget írom s olvasom fel. Igyekszem jópofa lenni, okos és érdekes.

* Mást nem szoktál írni? 

— De. Egyébként az is eszembe jutott, nézegetve ezt a sok régi képet, hogy lehet, hogy meg kellene írnom az életemet. Annyi jó sztorim van a kulisszák mögül. Annak idején még megboldogult férjem, drága Tivadar élt (Rencsár Tivadar — a szerző megj.), mondtam neki is — ő is jó tollú ember volt —, hogy miért nem ír. Ugyan, kit érdekel? — válaszolta. Mondtam neki, ha mást nem is, a gyerekeinket biztosan. És most úgy vagyok vele, lehet, hogy megírom én, ami mögöttem van. Hiszen már az is bátorság volt, hogy egy szegény, hétgyermekes családból, ahol csak a libalegeltetés volt, semmi művészet, én elindultam a nagyvilágba.

 

* Egyébként könnyen vették az otthoniak, hogy a színészi pályát választottad? 

— A szüleim rábólintottak. Ők egyszerű, de igen intelligens emberek voltak, főleg anyánk. Az öcsém csak úgy hívta: a tudósnő. S a faluban is szerettek, büszkék voltak rám mind, én pedig mindig igyekeztem valamit visszavinni a faluba. Azóta is ott töltök nyaranta egy hónapot, amikor a város kibírhatatlan. Jövök-megyek.

* Sokat utazol. Még egy közös pont. 

— Utazni mindig imádtam. Az első fizetésemből elmentem egy hónapra Londonba nyelvet tanulni és színházat látogatni. Óriási élmény volt. Nekem az anyagi dolgok nem fontosak, az utazás, az igen. A családom sokat poénkodott is velem, amikor hazamentem, hogy na, megjött a turista. Ezt Kármen lányom is örökölte, akit már kétszer meglátogattam Buenos Airesben, ahol férjével él. Ő is imád utazni. Tivadar halála után elvitt Ciprusra, majd Rodoszra nyaralni, tavaly pedig Szicíliába. Hát ilyen gyermek ő. Figyel rám, függetlenül attól, hogy távol van. Azt hiszem, hogy többet beszélgetek vele, mint sok szülő, akinek itt van a gyermeke.

Kattints az alábbi képre és olvasd el Rencsár Kármennel készített interjúnkat is! ▼

* Ha már szóba került, őt is megkértem, meséljen rólad, és téged is arra kérlek most, hogy mondd el, milyen Kármen. 

— Csak szépeket mondhatok róla. Nagyon nyugtalan, nem bír sokáig a fenekén ülni, sokat utazik, s a lényeg, hogy történés legyen. Az unalom nála nem létezik. Én is ilyen vagyok. Az ikrek jegyében született. Kicsi korában sokszor olyan aranyos volt, hogy majd megzabáltuk, sokszor meg azt hittük, megőrülünk tőle. Ezeket a kilengéseit mára megtanulta kanalizálni, de érzékeny kölyök. Mindig arra tanítottam, hogy ne irigykedjen másokra, örüljön a sikereiknek. Pozitív, segítőkész gyermek, és ezt nemcsak én mondom, hanem a környezete is, mely szereti, s ez nagyon fontos. Kis őrült, olyan, mint amilyen én is voltam fiatalkoromban. Azt gondolom, hogy egy picit a tapasztaltabb barátnő szerepét is betöltöm az életében. Egészen az ő születéséig a színház volt az első, akkor egy picit megfordult a sorrend. Egy próbán jött a portás, hogy a lányom két órája bömböl, nem tudnak vele mit csinálni. Mondtam a többieknek, hogy gyerekek, menjetek le a klubba, mindenkinek én fizetek, elszaladok a gyerekért. Elhoztam, beültettem a súgólyukba — négyéves volt ekkor —, és attól kezdve nagyon sokat ült a próbán. Nem is csoda, hogy a művészetet választotta. Későn szültem, harmincnyolc évesen, és lehet, hogy agyon akartam nevelni, kényeztetni, de szigor is volt, mely kellett is ahhoz, hogy valamit elérjen a pályán. A gyakorlásban is szigorú voltam. Ha valamit elkezd az ember, azt csinálja végig. Akkor talán haragudott, de most hálás, hogy abból él, amit szeret. Olyan a viszonyunk, mint a Rózsák kertje Buenos Airesben. Vannak ugyan tüskék (problémák), de ha okosan nyúlunk hozzájuk, nem sértenek meg bennünket. Az összképe annak a kertnek nagyon szép, mint a mi kapcsolatunk.

* És milyen Buenos Aires? Valamiért azt gondolom, hogy te nagyon illesz oda. 

— Hahaha! Hát van benne valami. Nem véletlenül ez a neve, Buenos Aires (jó levegő), hiszen én még ennyi zöldet, fát, virágot, parkot egy nagyvárosban sem láttam. Az argentinok elég őrültek. Hasonló a mentalitásuk, mint a miénk, csak az emberek nyitottabbak, bár valamikor húsz-huszonöt évvel ezelőtt nálunk is nyitottabbak voltak. Ott van egy szokás: ha megismerkedsz valakivel, rögtön puszit ad. Először meglepődtem, de aztán azt mondtam, ha puszi, hát legyen. Náluk ez a kézfogás. Legutóbb karácsonykor voltam kint, és nagyon érdekes volt bikiniben ünnepelni. Minden megvan ott is, éjféli mise, vacsora, karácsonyfa stb., csak mindez bikiniben vagy rövid ujjúban. Ami érdekes, hogy ott szilveszterkor is otthon vannak a fiatalok a családdal, csak éjfél után mennek be a városba. Családcentrikusabbak, mint mi. Most a szabadidőmben egyébként szeretnék jobban megtanulni spanyolul is, hogy ne a Tarzan-spanyolt beszéljem.

* Kármen koncertjeire is elmész ilyenkor, amikor ott vagy?

— Persze. Több koncertjén is ott ültem, s olyan boldog voltam, amikor láttam, hogy a kollégái mennyire becsülik a munkáját, és szeretik őt magát. Csak pislogtam, hogy még én, az anyja is mennyi gratulációt kaptam. De ő keményen megdolgozott azért, hogy az élvonalban lehessen. Szabadúszó művész, és sokan hívják, mert tehetséges, szorgalmas, pontos, az argentinok pedig mindig késnek.

* Színészi féltékenység. Van ilyen? 

— Van, persze. Szabadkán még nagyon régen nekem is jutott belőle egy adaggal, aztán amikor átjöttem Újvidékre, itt már egy nagyon pozitív hangulat fogadott. Mint egy nagy család, olyanok voltunk. Mindenki megtalálta benne a helyét, kapott szerepeket, jól éreztem magam itt mind a harminchat év alatt. Szóval ezt a féltékenységet csak nagyon picit érzékeltem a pályám elején.


A szerző felvétele

* Sokszor beszéltél már arról, hogy mennyire büszke vagy a Színes Szilánkok Diákszínpadra. Miért? 

— Azért, mert nekünk köszönhetően alakult meg 1996-ban. Akkor, amikor a háború miatt szétröppentek az emberek. Ekkor egy picit középkorosztály nélkül maradtunk, és közönségünk is alig volt. Összedugtuk hát a fejünket néhányan, s azt találtuk ki, hogy csináljunk a színházon belül színházat a fiatalokkal, és majd jönnek nézni őket a szülők, nagyszülők, hátha akkor a mi előadásainkat is látogatni fogják. Sokan mondták, hogy ki fog fulladni, de nézd meg, még ma is létezik, hála azoknak, akik továbbvitték, illetve a mindenkori színházigazgatóknak, akik lehetővé tették mindezt. Annak idején volt drámai és irodalmi szekció is a diákszínpadon belül. Mindig imádtam az irodalmat, azon belül is a verseket. Libalegeltetés közben már La Fontaine-t olvastam, és később a diákszínjátszókkal feldolgoztunk József Attilát, Radnótit, Petőfit, de nem klasszikus „versmondósosan”, hanem helyzetekbe rendezve. Rengeteg diákszínpados maradt a pályán, felsorolni sem tudnám. Nagyon büszke vagyok mindegyikükre.

* Színház, televízió, film, két monodráma, Tanyaszínház. Valóban nem unatkoztál. 

— És amiben még úttörő voltam, az a Bogdán József papköltővel készített műsorunk, mely az Isten a költészetben címet kapta, s Vajdaság templomait jártuk vele. Ez akkoriban elég formabontó volt, de jól fogadták. Amikor visszagondolok minderre, s végignézek ezen a sok régi papíron, fotón, cikkecskén, azt érzem: úristen, ennyi mindent csináltam? Ha nem volt munkám, kitaláltam magamnak. Nem ültem a klubban, és siránkoztam azon, hogy nincs. Persze hogy az ember elégedetlen, ha nincs munkája, de nem elég várni a sült galambot. Tenni is kell érte, hogy a szánkba repüljön. A művészember kreatív emberi lény. És a hit nagyon fontos. Egy példa: amikor a lányom hét hónapos volt, olyan beteg lettem, hogy már mindenki lemondott rólam, én pedig tudtam, hogy meg kell gyógyulnom, hogy felneveljem ezt a lányt. Hittem benne, és meggyógyultam. Az orvosok csak néztek. Hát ennyit számít a hit. Hinni kell a dolgokban, s akkor sikerülnek.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink