
Legtöbb beszélgetőtársam biztatást, vigasztalást és megerősítést vár arra, hogy helyesen járt-e el bizonyos élethelyzetekben. Árpád, az ötven év körüli férfi nem ilyen. Nyomban előrebocsátja, hogy ne vigasztaljam, és az sem érdekli, ha a történetét kételkedve fogadom. Családjának az élete egyszerűen így alakult, és ezen nem lehet változtatni.
— A tűz nagyon fontos szerepet tölt be ősidőktől fogva az ember életében, ám azt kell mondanom, hogy nem minden esetben áldásosan. Sőt! A családom, mégpedig három nemzedékre visszamenően, retteg tőle — kezdi történetét Árpád. — Azt persze hajlamos mindenki elfelejteni, hogy az események alakulásáért mi is felelősek vagyunk. Olyan faluban születtem, amely idővel szinte összenőtt a szomszédos várossal. A helybeliek azonban megőrizték a falusi mentalitást: mindenütt jószágot tartanak, az udvar pedig szabály szerint két részből, a virágoskertből és a hátsó udvarból áll. Kicsit olyan az egész, mintha megállt volna az idő a hatvanas évek környékén.
A családom egyike a település őslakosainak, már a dédszüleim is itt éltek, és a következő nemzedékek is itt eresztettek gyökeret. Elsősorban azért, mert annak idején a család tulajdonában levő földek közel voltak egymáshoz, a jövedelmükből pedig tisztességesen meg lehetett élni — nem volt ok tehát elmenni. Mint mindenütt, a családok anyagi lehetősége itt is más és más. Nem voltunk ugyan túl gazdagok, de a felsőbb réteghez tartoztunk. Akárcsak most, akkor sem volt eszményi az emberek közti viszony, az irigység, féltékenység és az emberi butaság megkeserítette sok család életét.
Állítólag a nagyapám izgága öccse, aki az italtól sem idegenkedett, gyakran belekötött minden útjába álló emberbe. Egy búcsú alkalmával nemcsak összeszólalkozott, hanem össze is verekedett a falu másik élvonalba tartozó családjának a fiával, az pedig a barátaival úgy helybenhagyta, hogy lovas kocsin kellett hazavinni. Ezzel megpecsételődött a két család további kapcsolata és a leszármazottak sorsa. A pórul járt nagybácsi néhány nap múlva felgyújtotta a szomszéd kazalját. Szerencsére idejében észrevették a tüzet, így a családi házat meg tudták menteni, a hátsó udvarban levő épületek azonban a jószág nagy részével odaveszett. Mindenki tudta, ki az elkövető, bizonyítéka azonban nem volt senkinek, ezért nem is tettek ellene feljelentést. A nagyapáék segítettek felújítani a károsult hátsó udvarát, hiszen az egész falu részt vett a kár helyrehozásában, ugyanakkor mindenki tudta, hogy a dolog nem marad annyiban. Egy év sem telt bele, egyszer csak, amikor nagyapáék éppen lakodalomban voltak, kigyulladt a lóistállójuk. A szomszédok oltották ugyan a tüzet, de mire a tűzoltók kiértek, már leégett az istálló, és odaveszett benne a két ló is... Lassan mindkét család rettegni kezdett a tűztől. A szóbeszéd szerint elátkozták egymást, így gyújtogató nélkül is fellobban a tűz hol az egyiküknél, hol a másikuknál. Ez persze nem volt igaz, és mindig pontosan tudták, ki mikor és mit gyújt majd fel a szomszédnál. Furcsa módon sosem került bíróságra a dolog, a két család tagjai azonban messziről elkerülték egymást. Én már születésemtől kezdve úgy tudtam: Borsosékat utálni kell. Legénykoromig három alkalommal volt tűzeset: kétszer nálunk, egyszer Borsoséknál. Édesapám meghalt, mielőtt megnősültem, és az átkot nekem kellett volna továbbéltetnem — de nem vitt rá a lélek...
Amikor megesküdtünk, megegyeztünk a feleségemmel, hogy megpróbálok beszélni a Borsos család fiatal tagjaival, és ha lehet, rendezem a kapcsolatunkat... Néhány nap múlva azonban kigyulladt a garázsunk, benne égett egy kistraktor meg egy motorkerékpár — az autó szerencsére szervizben volt. Anyám mérhetetlenül csalódott bennem, gyáva, tehetetlen embernek nevezett, aki meggyalázta a család becsületét. Elviseltem a szavait, de nem tudtam kárt tenni a szomszédnál. Akkor lobbant fel náluk ismét a tűz, amikor az időseb fiam első születésnapját ünnepeltük. A füstölő állt lángokban a felaggatott sonkával, szalonnával együtt. Egykettőre átterjedt a tűz a többi melléképületre is, és már a lakóház tetőszerkezete égett, amikor megérkeztek a tűzoltók. Néhány nap elteltével, vacsora közben anyám azt mondta: én kiköszörültem a becsületünkön esett csorbát, a többi a te feladatod — és még azon az éjszakán felakasztotta magát. Az idősebb fiam most hetedik osztályos kisiskolás, és a minap azt kérdezte tőlem: apa, több tűz nem lesz már a faluban? Szó nélkül keltem fel az asztaltól, és azóta egyfolytában azt kérdezem magamtól: ennek sosem lesz vége?