Sonja színei és szimbólumai

Sonja színei és szimbólumai

Beszélgetés Kobrehel Sonja szabadkai–vancouveri festőművésszel

* A kezdetek.

— Szabadka a szülővárosom, ott nőttem fel. A középiskola befejezése után Belgrádba kerültem, ahol rajziskolába jártam, készültem az akadémiai felvételire, és közben magánórákat vettem szobrászatból. Az alapos felkészülés és a sikeresen letett különbözeti vizsgák után beiratkoztam az újvidéki Képzőművészeti Akadémiára, amit nagy magánsikernek éltem meg. Végre azzal foglalkozhattam, amivel gyerekkoromtól szerettem volna. Az egyetem befejezése után rövid ideig Szabadkán éltem, majd Szegeden. Mindkét helyen főleg ólomüveg-tervezéssel és -kivitelezéssel foglalkoztam. Kezdetben Szabadkán és Magyarországon voltak kiállításaim, majd a munkáim eljutottak Lengyelországba, Japánba, én pedig Kanadába, ahol megújult erővel folytattam a festészetet. Azóta minden évben van néhány kiállításom Kanadában, az USA-ban és Európában.

* A díjak.

— Több díjat nyertem, de nehezen tudnám eldönteni, hogy melyik a legkedvesebb, mivel mindegyiket más időben kaptam, és más-más munkához fűződik. Mindig kedves volt azonban számomra az akadémia évzáró díja, melyet kategóriánként osztanak ki az évad végzősei között. Nekem a rajz kategória díja jutott. Nagyon nagy örömöt szerzett az anacortesi Best of Show díj is, melyet az USA-ban kaptam. Amikor Kanadában elkezdtem újból festeni, elküldtem egy képet a kiállításra, és elvittem a fődíjat. Nem nehéz kitalálni, hogy mekkora ösztönzés volt ez számomra.

* Szabadka.

— Minden Szabadkán kezdődött, így mindig akad valami, ami arra utal, ahonnan jöttem. Maga a festészethez való hozzáállásom, a gondolatvilágom ott kezdett kialakulni. A szabadkai festményeim többnyire sötétebb tónusúak, a témaviláguk és a formavilághoz való viszonyulásom valamennyire eltér a maitól. Az új környezet sok változást hozott. Ez valószínűleg az új lehetőségeknek, az emberek pozitív viszonyulásának és annak a tudatnak köszönhető, hogy valakinek kellenek az alkotásaim, hogy vannak emberek, akik igazán szeretik őket. A kanadai festményeim sokkal vidámabbak, színesebbek. Néha odalép hozzám egy idegen, és elmondja, hogy megvette az egyik képemet, mely mindennap mosolyt csal az arcára. Mások pedig arra kérnek, hogy ne hagyjam abba. Ilyen és ehhez hasonló visszajelzéseket kapok.

Tavaly jártam Szabadkán, de csak futtában. Amikor Európában vagyok, mindig szerepel valami más is a programomban. Ezeket az utazásokat nyaralásnak nevezem, de mindig annyira zsúfoltak és fárasztóak, hogy örülök, amikor végre hazajövök Vancouverbe pihenni, vagyis dolgozni, mivel a munka ezek után pihenésnek tűnik.

* A szimbólumok.

— Nem vagyok a „hagyományosnak” mondható festmények híve, habár az elején mindannyian többnyire a klasszikusokat tanulmányozzuk. Nagyon nehéz újat alkotni. Hosszú az út, sok munkát igényel, hogy valami módon szabadon alkothassunk, enyhe túlzással: hogy a végén ott kössünk ki, ahol az elején voltunk, csak némi tapasztalattal és tudással. A festmény alkotás, nem pedig valamiféle vízió ügyetlen másolata, ha viszont nagyon jó másolatot kapunk, akkor a helyzet talán még rosszabb. Bizonyos szimbólumaimat már évek óta használom, ezek többnyire egyszerűek: labdák, számok, betűk, négyzetecskék, melyeket kódoknak nevezek (aki megfejti, megérti). A legfontosabb szimbólumom a szív (a szeretet) és talán a csíkos bohócsapka (a vidámság). Ezekben sose legyen hiány! Festeni nem lehet érzelmek, gondolatok, víziók nélkül, ha ez nincs meg, akkor a festő vagy nem él, vagy kómában fekszik.

Szeretem használni az írást utánzó vonalvezetést. Nem összefüggő vagy értelmes sorokat írok, mivel mindenki azt csinálja.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képzőművészet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink