— Izgulok egy picit, hiszen én általában a háttérből irányítok, nem szoktam reflektorfénybe kerülni — mondja, pedig nem tűnik idegesnek, sokkal inkább sugárzik róla valami különleges nyugalom és az élethez való egészséges, pozitív viszonyulás. Zentáról került Pestre, itt találkozott Telek Balázzsal, akivel akkor teljes őrültségnek tűnő dologba vágtak bele.

FotóFalu, 2016 — saját készítésű kollódiumon a gyerekek

* 2007-ben alakult meg az ArtBázis. Milyen indíttatásból hoztátok létre? Hiány volt alkotó- és kiállítóterekben?

— Jó kérdés. Szerintem Balázzsal nagyon egymásra találtunk, és mindketten teljesen elszálltan gondolkodtunk, minden érdekelt bennünket, ami művészet. Azt hiszem, a közösségépítés volt a fő mozgatórugó. Ebből én is hoztam egy nagy adagot, és ő is. Szerettünk volna egy helyet, ahol közösség alakul ki, ahol művészek találkozhatnak. Nem gondolom, hogy teljesen normálisak voltunk, hiszen amikor ezt kitaláltuk, éppen úton volt a második baba, ráadásul egy 26 négyzetméteres lakásban laktunk. Erre mi felújítunk egy óriási, 140 négyzetméteres, dohos önkormányzati pincét ahelyett, hogy családi házat vásárolnánk. Azt hiszem, ebbe egymást sodortuk bele az elvont gondolkodásunkkal. Belevágtunk, aztán már nem volt visszaút. Amikor megláttuk ezt a pincét, beleszerettünk. Boltíves, téglás berakású tér, a közepén egy falak nélküli vécével. Láttuk, mi lehet belőle. A felújításból mi is aktívan kivettük a részünket, apukám is besegített.  

ArtBázis — panoráma

* Mi volt ez első program az ArtBázison?

— Balázsomnak és Orosz István grafikusművész, animációsfilm-rendezőnek a közös kiállítása, melynek a tematikája az anamorfózis volt. Ezután pedig egymást követték a kiállítások, de volt színház, zene, mozi, különböző tematikájú workshopok, nyitott hétvégék, egyéb izgalmas események egy családias közegben. Igazából nem csak mi szerveztünk programokat, másoknak is adtunk lehetőséget, hogy használják a teret, hiszen ez volt az elsődleges cél. A többi közt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának is ez volt az állandó helye, akik minden héten előadást tartottak, és a munkáikat itt is kiállították. Kiépítettünk egy analóg fotólabort és egy fotóműtermet, a Mai Manó Háztól kapott könyvekből pedig egy kis könyvtárat is. Sokan szerettek csak úgy betérni ide. Egy igazán pezsgő időszak volt.

A kezdetek

* Aztán néhány évvel ezelőtt jött egy törés. 

— Igen. Balázs 2015-ben meghalt, nemcsak az én világom tört össze akkor, hanem mindaz, amit addig létrehoztunk, meginogni látszott. Balázs hatalmas szíve éltette a helyet, ott dolgozott és tanított. Olyan platformot teremtett, ahol az összefogás, egymás segítése által válunk többé, lépünk előre — tanárként és magánemberként is ezt képviselte. Sugárzóan pozitív, kedves és közvetlen volt. Emberként, művészként, kollégaként, barátként nagy űrt hagyott maga után. A jelenlétét nem lehet csak úgy átvenni, ahhoz ő kell. Betegsége alatt beázott az ArtBázis is, rengeteg tárgyi kár mellett a munkásságának jelentős része is megsemmisült. Nehéz időszak volt. Egy kis közösség szerveződött, hogy valahogy fennmaradjon a hely. Jótékonysági fotóárverést rendeztek az Inda Galériában az ArtBázisért, Balázsért. A kortárs fotográfiai szcéna egyenként állt a kezdeményezés mögé, 74 már befutott művész csaknem 100 képpel. Az ArtBázis teremtette értékek továbbvitele mellett álltak ki. Az ebből befolyt összeg lehetővé tette, hogy felvegyek valakit, aki jelenlétével segítette a programokat. Két évig így sikerült működtetni a helyet. Pályázatokat írtam, hogy legyen a programokra további bevétel, de mindeközben anya voltam, és ott volt a saját munkám is. Kezdtem kimerülni, és a pénz is egyre kevesebb lett, sokszor a családi kasszából kellett finanszírozni a helyet. Aztán jött a COVID, ami még alávágott mindennek, szóval most egy picit standbyban vagyunk. Van program, de kevés, most annak az ideje jött el, hogy kitaláljam, hogyan tovább. Nekem is kell egy kis felfrissülés, mert már gondolkodni is nehezemre esik. (Nevet.)

FotóFalu, 2020 — Fotó: Kiss Marianna

* Akkor mesélj egy picit a FotóFaluról. Ez egy nyári fotós tábor Drégelypalánkon, ahol a fotózás legkülönbözőbb ágaiba lehet belecsimpaszkodni. A helyszínt hogyan választottátok ki?

— Az első FotóFalu tizennégy évvel ezelőtt Cserhátszentivánban volt. Mindenképp Nógrád megyére esett a választás, mert Balázs itt született, s egy picit azt is szerette volna, hogy erre a nagyon szép, de nem annyira felkapott országrészre ráirányítsa a figyelmet. Vidékfejlesztés a művészet mellett. Előbb az egyik legkisebb falut találta meg, ahol a kocsmáros annyira megijedt tőlünk, amikor megérkeztünk, hogy bezárt, pedig akkor még csak olyan huszonöten voltunk. Az évek során aztán vándoroltunk a falvak között, mindig kinőttük őket, és most már nyolc éve Drégelypalánkon vagyunk, mert itt minden feltétel megvan, és akár százhúszan is tudnak táborozni egy helyen, egy időben.

Az első kiállítás

* Hogy kell elképzelni ezt az egy hetet? Amatőrök, profik dolgoznak együtt egy projektumon, vagy máshogy épül fel az oktatás?

— Ez is Balázs álma volt, hogy az ArtBázison folyó műhelymunka és kísérletezés kibővüljön, és legyen egy művésztelep, alkotótábor, mely a klasszikus mester-tanítvány viszony újraélesztésére törekszik a folyamatos együttműködések, együtt gondolkodások, együttlétek alkalmával. A táborban egyedülállóan sok technikai eljárással ismerkedhetnek meg a résztvevők. A technikai ismeretek elsajátítása, tehát a hogyan? kérdése mellett erőteljesen foglalkozik a miért?-tel is, tehát mindazzal, ami túlmutat az eszközökön, technikákon. A lényege, hogy szakmailag elismert oktatókat hívunk a fotográfia különböző területeiről, más-más tematikával. A táborban az archaikus képalkotástól kezdve a klasszikus analóg eljárásokon át a digitális fotózásig mindenki találhat az érdeklődésének megfelelő kurzust. Általában tíz-tizenegy workshop indul el egyidejűleg, ezekre előzetesen lehet jelentkezni. Minden ugyanazon a helyszínen történik, a művelődési házat béreljük ki erre az időre. Délelőtt és délután ezekben a csoportokban dolgoznak, este pedig, mint egy szabadegyetemen, vendég előadóktól különféle előadásokat hallgatnak meg közösen a fotográfia egyéb szegmenseiről. Akár arról, hogyan kell pályázni, vagy mi a dolga egy kurátornak, hogyan dolgozik, vagy betekinthetnek abba, hogyan működik egy nagyobb fotós rendezvény, stb. A hét végére pedig elkészülnek a jobbnál jobb munkák, erre a folyamatra az utolsó napon egy zárókiállítással teszünk pontot. Évekig Balázs volt ennek a szakmai vezetője, a lelke, én pedig a háttér, aki ott van, és mindent odatesz szép csendben, hogy működjön. Sokat tanultam az évek alatt, ez a tapasztalat segít a projektum vezetésében.

Balázzsal az ArtBázis bejárata előtt

* De az egy nagyon jó dolog, hogy nem hagytad abba, viszed tovább.

— Soha nem volt téma, hogy abbahagyom. Ez egy hagyaték, Balázs hagyatéka, mely olyan nemes céllal alakult ki, hogy nem lehet itt vége. Sokszor mondogatom a tábor zárása után, hogy én ezt már nem bírom, nem fér bele az időmbe, s ilyenkor Barnus, a legnagyobb gyerekünk, aki szinte ebben a táborban nőtt fel, odajön, és azt mondja: anya, ilyet ne mondj, majd én átveszem hamarosan, addig kitartás! S ilyenkor már nem is fáradt az ember.

Családi fotózás

* Ha jól tudom, te zentai származású vagy. Hogyan kerültél Budapestre?

— A gimi után magyarul akartam továbbtanulni, mert rosszul beszéltem szerbül, ezért Magyarországot választottam. Művészeti pályára szerettem volna lépni, de apu azt mondta, előbb legyen rendes szakmám, aztán jöhetnek ezek a felfoghatatlan dolgok. (Nevet.) Így hát az ELTE-n kezdtem biológia—kémia szakon. Közben volt egy autóbalesetem, úgyhogy az a pálya megszakadt, már nem tudtam visszamenni az egyetemre, terápiaként elkezdtem dolgozni egy rajzfilmstúdióban, és nekirugaszkodtam egy másik egyetemnek is, emellé pedig még bejött a Szellemkép Szabadiskola is. Közben felvettek az Iparművészeti Egyetem fotó szakára is, de oda már nem tudtam beiratkozni, mert külföldiként iszonyú drága lett volna. Tehát párhuzamosan csináltam az egyetemet, a rajzfilmstúdiót és a Szellemkép sulit. Ott találkoztam a harmadik éven Balázzsal, aki tanárom volt. Majd le is tettem a fényképezőgépet, grafikusként kezdtem el dolgozni.

FotóFalu, 2021 — Kiss Mariannával

* Miért engedted el a fotózást?

— Azt gondoltam, két dudás nem fér meg egy csárdában. (Nevet.) Jöttek sorban a gyerekek is, úgy éreztem, nem fér bele az életembe. Minden okkal történik, s azt hiszem, nekem azért kellett mindez, hogy közel kerüljek a fotóhoz, és hogy találkozzak Balázzsal. Egy csomó jó dolgot hozott magával, hiszen évekig a Mai Manó Házban dolgoztam grafikusként, illetve jelenleg a Capa-központban, tehát közel maradtam a fotóhoz. Nagyon szeretem a fényképeket, nekem ez szerelem. Ezért is volt jó tanulni, mert grafikusként tudom tisztelni a fotográfiát, a fotóművészetet, és így jó partnere tudok lenni az alkotónak, a fotográfusnak is.

FotóFalu, 2018

* Grafikusként milyen munkákat esik jól csinálni?

— Sok művésszel, fotóssal dolgozom együtt a kiállításokon, az albumkönyveken, ezt a részét nagyon szeretem. Rengeteg kiállítás arculatának tervezésében vettem részt a Mai Manó Házban, szentendrei galériákban, jelenleg a Capa-központnak és a Műcsarnoknak is dolgozom, és persze vannak a művészetmentes cégek, nekik megcsinálom, amit kérnek, kifizetnek, majd visszatérek ahhoz, amit szeretek.

FotóFalu, 2019 — Fotó: Vidra Dóri

* Mit hoz az ősz számodra a sok sárga levélen kívül?

— A Capa-központban nyílik egy állandó Robert Capa-kiállítás, mely egyedülálló a világon, ezen elég sokat dolgoztunk, én magam az arculati elemeken, látványterveken. A Műcsarnokban is lesz egy tárlat, illetve ott vannak az állandó munkák: a Fotóművészet folyóirat, mely negyedévente jelenik meg, a www.műtárgy.com, a Fotófesztivál stb. Lesz mit csinálni.

Munka közben

* Munka az lesz. És kikapcsolódás, pihenés?

— Nem vagyok egy városi ember, és nem is vagyok már túl szociális, hiába foglalkozom ilyen dolgokkal, én futni és túrázni szeretek kint a természetben, mindenkitől jó messze, szóval ha szeretnék kikapcsolódni, egyszerűen csak elmenekülök Budapestről és a világból.

Nyitókiállítás

Telek Balázs