Univerzum, Tejút, Naprendszer, Föld, Európa, Balkán-félsziget, Szerbia, Vajdaság, Bácska… Zenta. Most, hogy megjelöltük a helyét eme igen gazdag történelmű kisvárosnak, hadd mutassam be! Saját, szubjektív szemszögömből, mivel ez a Tisza menti település nem más, mint az én szülőhazám.
Zenta a Délvidék egyik legrégebbi települése — egész pontosan a Krisztus utáni 1216. évben alapították (köszönet, Wikipédia, a Google a barátom, te pedig a barátnőm vagy!), egy olyan város, melyben a magyar lakosság van többségben. Éppen ezért kulturális központként is beszélhetünk róla. Kisebb számban ugyan, de szerb lakosai is vannak a városnak, és — köszönjük szépen — jól megvagyunk egymás mellett. Semmi gondunk nincs egymással, ugyanabban a közegben élünk, ugyanazokra a szórakozóhelyekre járunk, egyazon iskolában tanulunk. Nem akarom boncolgatni a témát, és távol álljon tőlem önmagunk fényezése, de azt hiszem, elfogultság nélkül állíthatom, hogy ez példaértékű. És most térjünk vissza egy kicsit arra, miért is tekinthető városunk kulturális központnak. Vizuális típus vagyok, ezért invitállak titeket egy kis turistakörútra. Így könnyebb lesz, nem? Azonkívül így mindent egyszerűen be is tudok mutatni.
Induljunk! A város központjában járunk, az újonnan épült szökőkút közepén, körülöttünk magasba lövellnek a szivárvány színeiben ragyogó vízoszlopok, mintha csak az Old Faithful gejzírt látnánk. Csak éppen annak makettjét képzeljétek el. Szemben velünk a Városháza. A gimiben tanultunk valami szecesszióról... Na, ez az. Még én is felismerem. Nektek is menni fog. Gömbölyded formák, mintegy 50 méter magas, tetején a kilátóval. Kezd unalmas lenni, inkább fáradjunk beljebb! Oké. A kissé kopott, sötétkék színű öreg kapuban állunk, előttünk az Oscar-díj-átadáson látotthoz hasonlatos Vörös Szőnyeg terül el. Folytatjuk utunkat, irány a kanyargós lépcsőház! Már fent is vagyunk az egyik legszebb, egyben legunalmasabb helyiségben. Közgyűlésterem. Itt szokás megtartani a polgári esküvőt, valamint az általános iskolai ballagási műsorokat. Nemcsak én utálom az ilyen nyilvános dolgokat, ugye? Ne is figyeljünk az unalmas jogi szövegre, inkább nézelődjünk. Azta! Hát ez gyönyörű! Kicsit giccses, túldíszített, de azért rendben van. Jéé, ott meg a címerünk. Na, ez tetszik. Szép kerek pajzsban két kulcs kereszt alakban egymásra téve, a város titkainak nyitját jelképezik. Kék-sárga színek, ahogy a zászlón is. Eme zászlót gyakran láthatjátok még sporteseményeken is, beszéljünk akár hétvégi focimeccsről vagy az asztalitenisz-bajnokság országos döntőjéről. Nem akarom hirdetni, de hát mindenki „Gyufija” teljes beleéléssel lengeti minden évben. Tényleg nem tudom, hogy csinálja, de mindig, minden körülmények között mindenhol ott van. Hűű, már ennyit írtam. Rövidre kell fognom, mert kevés a hely és az idő.
Rohanjunk le gyorsan az udvarba, majd a csigalépcsőn fel a kilátóba! Előtte egy falitérképen nézzük meg a török hódoltság alól való felszabadulás egyik sorsfordító csatáját, mert bizony az is itt játszódott, csak éppen egy pár évszázaddal ezelőtt. Amint kiértünk a körteraszra, már gyönyörködhetünk is Zenta és a környék festői látképében. A négyzet alakú kis asztallapokon még egy iránytű is van, amely mutatja, hogy merre van Párizs, Peking, Barcelona stb.… Aztán lehet meresztgetni a szemünket — még távcső segítségével is! Ami egyből feltűnik innen fentről, hogy szinte minden zöld. Igen, észre sem vesszük, de a városban rengeteg fa sorakozik az utak mentén. Ez talán kárpótol minket az évek óta egyre elhatalmasodó erdőirtásért. És akkor megpillantjuk a folyót, mely mindenünket élteti. Gyorsan el is döntjük, hogy sétánk egyik állomása a Tisza-part lesz. A tériszony már fellépett, ideje továbbmenni.
Újra az utcán, el a Trocadero mellett, át a zebrán, majd a sarkon jobbra. Közben vetünk pár pillantást a parkra. Lassan elfog minket egy különös érzés, mely melengető, megnyugtató és egyben pezsdítő is. A Mojo Club előtt állunk, mely nemcsak a város, hanem talán egész Vajdaság szellemi központjának is nevezhető. Több mint húsz éve működik sikeresen, sokan megfordultak már itt. Igazi kulturális olvasztótégely ez a hely. A lakosság minden egyede szeretettel néz be a szőnyegek mögött lévő füstös világba. Megpihenhetünk, frissen csapolt barna sört guríthatunk le a torkunkon, rágyújthatunk egy szál cigire, s közben figyelhetjük a biliárdcsatát. A háttérben halkan szólnak a rézfúvósok, ahogyan egyszer régen Louis Armstrong is a trombitáját fújta. Egyedi hangulat, teljesen magával ragadó. Nemcsak a hétvégi színvonalas koncertekre, hanem a hétköznapok bármelyikén is érdemes ide betérni, ha éppen van egy szabad óránk, vagy lógunk a tanításról. A vidám keddet különösen ajánlom, mert olcsóbb a sör, tényleg vidám! De természetesen nemcsak alkoholizálni lehet, van rá lehetőség, hogy megismerjük az embereket is. Nemrégiben éppen egy könyvbemutató volt a klubban, igen érdekes — pszichológiai — témában. Nem csodálkoznék, ha a következő nemzedék az iskolában azt tanulja majd, hogy számos neves vajdasági író, költő, művész gyakran megfordult itt. Megemlíthetem akár Andruskó Károly grafikust, aki már egy jobb helyről néz le ránk, vagy Szögi Csabát, egy, a fiataloknak készülő hetilap jelenlegi szerkesztőjét, s akár Nagy Abonyi Árpádot is — nemcsak azért, mert négy éve tanít a gimnáziumban, hanem mert írt egy remek könyvet is Budapest, retour címen. Már nem is tudom hányadszor, de ismét csak ajánlani tudom a Mojót az erre járónak.
Miután jól kipihentük magunkat, újult erővel indulhatunk tovább. Sötétedő utcák, a lámpák sárga fénye világítja be utunkat egészen a Tisza-partig. Most jobban szemügyre vesszük a Gimnázium épületét. Kissé öregedő, ütött-kopott, de az értéke a régi. Nemcsak a gimnazisták tanulnak itt, hanem az egészségügyi és a közgazdasági-kereskedelmi középiskola diákjai is. Hirtelen a vastag korlátok mellett találjuk magunkat, ott aztán lassítunk a tempón, és csak bámulunk a semmibe. A nyáron nyüzsgő túlpartra, a susogó fákra, a horgászhelyekre, miközben a hídról az autók zaja hallatszódik. Ha egy idegen látogatna szülővárosomba, biztosan ezt a helyet mutatnám meg neki elsőnek. Nemegyszer indultam már el hajnalok hajnalán egy hirtelen ötlettől vezérelve, csak azért, hogy végül itt lyukadjak ki. Egyedül lehetsz a gondolataiddal, éppen arra való hely ez, ahol a kicsit introvertáltabb személyek (mint én) elgondolkodhatnak a világ nagy kérdésein. Romantikus séták, idősödő házaspárok, hobbisportoló fiatalok színhelye is a lépcsőkkel teletűzdelt part.
Fáradtan hazaballagunk, a téli estéken pohárnyi forralt bor elkortyolgatása után lassan nyugovóra térünk, mint ahogyan ez a(z) (ál)riport is a végéhez közeledik. Nem tudom, mit hoz számomra a jövő, nem is nagyon szeretek ebbe belegondolni, de valószínűleg hamarosan már jóval kevesebb időt töltök majd bölcsőhelyem körül, tovább kell ugyanis lépnem. Ezért hát engedjétek meg, hogy Pejin Attilának, a zentai Múzeum vezetőjének az ideillő szavaival zárjam a beszámolómat: “Ha el kell menni, akkor nagyon nehéz kitépni a gyökereket, hiszen a Tisza öntözi azokat”. Mert a Tisza igenis bennünk él.
FEHÉR Miklós, Zenta