Kósa János a kortárs képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Művei egészen a kezdetektől, az emberiség megjelenésétől a csillagutazásokig repítik a szemlélődőt. Október 18-a, a magyar festészet napja kapcsán beszélgettem a művésszel.

* Honnan indult, hogyan fordult a festőművészet irányába?

— Budapesten a Képzőművészeti Szakközépiskolában kezdtem meg a tanulmányaimat, ezután pedig valahogy automatikusan adódott a lehetőség, hogy festővé váljak. Rendkívüli módon érdekelt a XVII. és XVIII. századi aranykor, de valójában természetesen kortárs festészettel szerettem volna foglalkozni. A főiskolán Sváby Lajos növendéke voltam, és akkor kezdtem el behatóbban tanulmányozni a modern festészetet.

Kósa János (Forrás: MKE.HU)

* Említette a kortárs, illetve modern művészetet. Mindennek nagy hagyománya van a magyar művészettörténetben. Például a századforduló környékén a nagybányai festőiskola a modern magyar festőművészetet elindító mozgalom volt. Volt ennek esetleg hatása önre a pályafutása során?

— Mindig is érdekelt a művészettörténet, mivel meggyőződésem, hogy egy jó festőnek behatóan kell ismernie a festészet múltját. A művészettörténet kánonja egyébként a mindenkori hatalom felépítménye, mely mindig is fontos viszonyítási tényező. Mindezt egykor Szerb Antal nagyon pontosan megfogalmazta: „Az ember egy bizonyos idő elteltével rájön, hogy akit, vagy amit valamikor fontosnak, vagy meghatározónak tartottak, az valójában az is.” Nagybányán a századfordulón is pontosan ilyen meghatározó és fontos mozgalom alakult ki, mely az európai kortárs művészeti irányzatokat egy sajátságos magyar világlátással fogalmazta újra.

* Alkotásaiban számos alkalommal megjelenik egyfajta szürrealitás, a poszthumán jövő. Az idő és tér mint olyan eltűnik, egybemosódik. Mit tudhatunk a műveiről, honnan merít ihletet elkészítésükhöz?

— A festészet egész hagyománya érdekelt, és ez rendkívül fontos tényező volt abból a szempontból, hogy még jobban megértsem azt, hogy a posztmodern bejövetelével a régi festészet az egykori formájában már nem használható teljes mértékben. Rájöttem arra, hogy mindaz, ami jelenleg körbevesz bennünket, az nagyon ellentmond a régi festészeti hagyománynak. Ezért próbálok a műveimben egyfajta köztes világot ábrázolni. Szóval a hagyományos témákba bevinni a szürreálisabb, posztmodern elemeket. Hogyan lehet ütköztetni a két, egymástól eltérő világot, azaz a festészetellenes világot azzal a hagyománnyal, amelyen felnőttünk? Ez a fő kérdés határozza meg a műveimet, és valójában ezért jelennek meg motívumként a filmekből ismert robotok vagy cyborgok.

* Jelenkorunkban ha a jövő felé tekintünk, egyre inkább előtérbe kerül az a poszthumán jövő, amelyet gyakran ábrázol. A mesterséges intelligencia milyen módon fogja befolyásolni a művészetet?

— Jelentősen fogja befolyásolni, és már elég mélyen benne is vagyunk ebben a folyamatban. A közeljövőben a mesterséges intelligencia vélhetően teljesen át fogja rajzolni az európai képzőművészetet. Például a szerzői jog kapcsán folyamatosan felmerül a kérdés, hogy mit is tekintünk majd eredetinek. Hiszen még azok a művészek is, akiket a művészettörténetből ismerünk, valamilyen előzmények ismeretében készítették el műveiket. Például azok az alkotások, amelyeket manapság Rembrandt-képekként ismerünk, egy iskola művészeinek munkái voltak. Tehát nem csak a nagy művész alkotásai. A mesterséges intelligencia megjelenésével ez még bonyolultabbá válik, azaz az eredetiség kérdése még inkább háttérbe szorul.

* A művészeti egyetemen tanít, ennek folytán tökéletesen ismerheti a feltörekvő kortárs művészeket. Az új generáció mennyiben képvisel más művészeti filozófiát, mint az elődei?

— Azt látom, hogy a jelenlegi fiatalabb generáció folyamatos útkeresésben van, mivel olyan mértékű információtömeg árad a hallgatók felé, hogy egész egyszerűen nehézséget okoz számukra az információk megszűrése. Amíg a mi időnkben az volt a lényeg, hogyan találjuk meg az információkat, addig a mostani fiatalok számára az a kihívás, hogyan filterezzék mindezt. Szóval ez a bizonyos filterezés vált nagyon fontos folyamattá, azaz mi az, amit a művész kiválaszt, ami alapján vagy ami felé elindul. Példaként említhetném Marcel Duchampot, akinek a munkásságáról mi egykor nem tanultuk, hanem könyvtárakból, ismeretlen anyagokból kellett előbányászni mindent, jelenleg azonban nemcsak tanulják a hallgatók, hanem millió pluszinformációt tudnak róla. Az útkeresés tehát folyamatos, de el kell hogy mondjam, nagyon jó válaszok is születnek manapság. Az utóbbi húsz esztendőben a Kelet-Európa-problematika beköltözött a grand artba. Először a keletnémetek, de utána a csehek és a románok is nagyon rájátszottak arra, hogy a kelet-európai gondolkodásmód és életérzés egyre inkább helyet kapjon az európai festészetben. Egykor egyébként, hogy ki melyik ágát választja a festészetnek, döntő kérdés volt, ma azonban ez sokkal kevésbé lényeges. A fiatalok szó szerint ki-be járkálnak. Volt olyan, hogy a hallgatók laptopon mutattak nekem egy vázlatot, melyet digitálisan kezdtek el, majd kinyomtatták, és kézzel fejezték be, vagy éppen fordítva. Egyszóval jelenleg szabad átjárás van a különféle eszközök és a művészeti filozófiák között.