1. Dezső

A nemcsak szokatlan, hanem rekordot döntő augusztus végi forróságban a Petőfi utcán haladok. Az autók és járókelők feje fölött összeborulnak a fák. Koronájuk klorofillt lehel a nyakunkba.
,, A klorofill a zöld növényeknek azon anyaga, amely a napsugárzás energiáját elnyeli, és közvetíti a növényi sejtben végbemenő szintetikus folyamatoknak. Neve a görög chloros = zöld és phyllon = levél szavakból származik.”
A gyerekszobából kihallatszódó tudás. Káromkodással, ideges röhögéssel átszőve. Kamaszok egymás közt: biológiaellenőrző a Szvetyóban, ideges remegés a gyomorban.
Mindig is szomorúsággal töltött el, hogy a kommunista-szocialista-önigazgatási rendszer elképzelései miatt nem ebbe az épületbe és nem gimnázium nevű iskolába jártam.
Folyamatos örömmel tölt el, hogy a gimnazisták újra ebbe az épületbe járnak. Mindig leírom ezt a mondatot, ha alkalmam van rá. És mindig alkalmam van, ha Szabadkáról írok.
És ebbe az épületbe járt Kosztolányi Dezső...
Hallom, ahogy elhaladok az épület mellett, a letekert ablakon beáramlanak a szavak... Nyugdíjasok csoportja áll az épület előtt, idegenvezetőjük felmutat a gimire, aztán a téren át a mellszobor felé int.
Van ebben a mozdulatban, mondatban valami megunhatatlan.
Életjelesként Kosztolányit szavaltam, akkor kezdtem gondolkodni róla, a költőről. Lassan harminc éve. És még mindig nem értettem meg, fogtam fel, érintettem meg: ugyanaz a városunk.
Idegenvezető forró augusztus végi délutánon, amikor az ostorfák levelei meg sem rezzennek, erről beszél egy csoport embernek, akik fényképeznek, figyelnek, fejükben ,,cikázva lobban sok-sok ferde kép, és lát, ahogy nem látott sose még''.

2. A varázsló másik kertje

Eszem ágában sincs azt állítani, hogy még megvan, hogy magam is bekukucskáltam romos kerítésén, eszkábált fakapuján.
Pedig természetesen megtettem: nevetségesnek, pontosabban szánalmasnak éreztem, de nem értettem, miért. Hiszen idegen városokban is a művészet nyomát kutatjuk, minden ember így tesz: Mozart szülőháza, Berzsenyi gimnáziuma, a győztes csata helyszíne - jó érzés ugyanezt végigjárni szülővárosunkban.
Mégis szánalmas volt - a varázsló kertje hamis kép, ezt éreztem. Mintha valamely bögrére festett képről gondolnánk, hogy maga a város, ahonnan az emléket hoztuk.
Nemrégiben ott haladtam el, pontosabban a Szent Teréz előtt, nem én vezettem az autót, bámészkodtam:
Szép Ferenc összekulcsolt kezein a kiváló szobrász, Szarapka Tibor finom mozdulatainak nyoma, az áhítat és elmélyülés iránti tisztelet és megértés nyoma, ezen érzések kifejezésének szobrászművészi vágya.
A Szent Teréz nevét viselő parkban Ante Rudinski félkör alakú pihenőhelye. Amikor elkészült, számos kritika érte, nem értették a finom, a forró napsugarakra választ adó építményt, mintha egy katalán-román stílusú templomrom lenne, erősíti, megszólítja a bazilikát, félkörössége nyitottság, elfogadás, az építész korának vágyott és nem meglevő lenyomata.
Mögöttük magasodik az ártatlan áldozatok emlékműve. Az izmos asszonyalak kettévágja a teret, háta mögött, a rózsák illatában a püspökség, a Paulinum és a nyelvi gimnázium nyári délutánjának csöndje, akár egy Pilinszky-sor.
A kis utcában, a templom árnyékban a Szentháromság szobor, amit a Vojnitsok ajándékoztak a városnak.
Sosem kerül a helyére? Kérdik, akik arra járnak.
A helyére került viszont a Lifka mozi, az épület ragyogva emeli arcát a Szent Teréz-templomra és a térre. Kapuja nyitott száj. Hívogató.
Mindez együtt a varázsló másik kertje.

3. Köztéri művészet

Olvasom az újságban, fiatalok azzal foglalkoznak, hogy lemossák a graffitiket, firkálmányokat a szabadkai belváros épületeiről.
Akik néhány évvel ezelőtt a public art vagy egyszerűen csak a korszerű szellemiség nevében úgy döntöttek, hogy megengedik a vasúti híd körül emelkedő téglafal összefirkálását, talán nem számoltak azzal, hogy a folyamat, a graffitizés tovább fog terjedni a maga alkotta szabályok szerint?
A kortárs művészet fogalmának téves kezelése olcsó és közhelyszerű megoldásként jelent meg a városban.
Érdeklődve szemléltem a folyóiratokban szövegesen és a köztereken imigyen megjelenő eredményeket.
Tudom, hogy most majd az ellenkezőjét fogják megírni, de ugyanolyan hevesen.
Ennek a folyamatnak egy másik, látszólag nem belőle fakadó eredménye a népviseletben régi módon arató köztéri szobor a városháza tövében.
A kenyér, a mindennapi kenyér fontossága és azok tisztelete, akiknek köszönhetjük - nem kérdéses.
De vajon annak az épületnek a tövében-e a helye, melyet ,,homokból, de nem homokon'' emelt egy törekvő, iparosodó város közönsége?
A köztéri művészet, ugyanúgy, mint a köztéri szobrok, szellemiség és tájékozottság, nyitottság és a világban való elhelyezkedés vágya és mutatója. Önmagunk képe.
Vannak korszakok, melyek tevékenysége kitörölhetetlen nyomot hagy egy-egy város történetében, életében. Ilyen a Szentháromság-szobornak, a Vojnitsok adományának száműzése. Vajon hányan tudják megmondani, hol helyezkedett el eredetileg?
A tudás is a várostörténet, mindannyiunk közös emlékezetének része.