Mivel kedvesem a szomszédságukban lakott, mindennap ott álltam meg előttük. Hiányoztak a lelkemnek. Én abban az időben sokat vadásztam, jöttek-mentek az olasz vadászok, így nem is igen értem rá barátkozni, még udvarolni is alig. Ilyen rohanás, sürgés-forgás közepette ért 1990 karácsonya. Sanyiék ablakából láttam a karácsonyfa kiszűrődő fényeit, de nem láttam barátomat és feleségét. Jövendőbelimmel gondoltunk egyet, és becsöngettünk hozzájuk. Meglepetten nyitottak ajtót, és azzal kezdték, hogy mi is hiányoztunk már nekik. Sanyinak akkor is két szenvedélye volt. Az egyik a tenisz, a másik a síelés. Teniszezni nem tudok, sípálya sincs a közelben, így néha vadászni csaltam el magammal komámat. Láthatóan jól érezte magát a természetben. Én vadásztam, ő meg élvezte a cserkelést, az erdőt. Ezek a közös élmények is szóba kerültek akkor este, és azt is megbeszéltük, hogy együtt fogunk szilveszterezni Bácskossuthfalván, az ifjúsági otthonban.

Abban az időben még jól működött a híres ifiotthon, zenekarok léptek fel, ismert lemezlovasok gondoskodtak a jobbnál jobb zenékről, még a környékbeli városokból is sokan jártak oda szórakozni.

Mi is összeszedtük a barátokat, és több autóval indultunk elbúcsúztatni azt az évet, amelyikről akkor még nem tudtuk, hogy egy letűnő korszak utolsó jó esztendője. Sanyiék előtte vettek egy új Yugo 55-öst, azzal jöttek. Egy kicsit féltem, hogy a több hónapi bánat és szomorúság után hogyan tudnak majd felengedni, ezért egész este bolondoztam, ami egyébként sem állt távol tőlem. Bettivel, azaz a keresztanyánkkal, ahogyan most hívjuk, beneveztem egy tréfás táncversenyre, melynek az volt a lényege, hogy tánc közben egy tojást kellett megtartanunk az állunkkal, a ritmus pedig változott. A könnyünk csorgott a nevetéstől, de valamilyen csoda folytán megnyertük a versenyt. Kaptunk egy üveg pezsgőt, melyet előtte úgy felráztak, persze titokban, hogy amikor nagy pukkanással felnyitottam, a palack tartalma egyenesen Betti estélyi ruhájára került! Maradt az üvegben nagyjából még egy ujjnyi ital, oda is öntöttem a poharába, de mivel annyira nevettünk, azt is végigöntötte magán. A sok bánat után végre önfeledten nevettek ők is, mi is.

Az est csúcsa az éjfél előtti tombola volt, melynek főnyereménye egy élő malac volt. Bevásároltunk tombolajegyből, és vártuk a sorsolás végét. Nemhiába, mert, lám, milyen a gondviselés, Sanyiék nyerték a malacot! Kitörő örömmel fogadtuk az igazán jó hírt, de a malac nem tűnt boldognak, hiába mondtuk neki, hogy Sanyinknak mekkora malaca volt, azaz lett! A malac nem örült, hogy neki meg egy Sanyija és egy Bettije lett. Gyorsan elnevezték Fruzsinának. Csak azt nem tudtuk, hogyan fogják hazavinni Palicsra. Mindenesetre volt néhány ötletük. Kössenek rá pórázt, és sétáljanak vele haza, vagy vegyenek neki egy buszjegyet, hívjanak taxit, de végül zsákba rakták, és betették a vadonatúj autó csomagtartójába. Hajnalban, amikor elindultak, a szerencsétlen állat össze-vissza mocorgott, és hogy a baj nagyobb legyen, még be is tojt az új autóba. Bűzlött is rendesen. A malac Bajmokhoz érve elcsendesedett, de teljesen. Megálltak megnézni, hogy él-e még. Amint felnyitották az autó hátulját, a zsákból időközben kiszabadult malac kiugrott, és uzsgyi neki, futott, amerre látott! Mi meg utánaeredtünk, estélyiben, öltönyben, ki miben volt. Sokáig kecerésztük, míg elkaptuk, de végül csak meglett!

Ezzel a történettel kívánom, hogy szilveszterkor mindenkinek legyen malaca és boldog új éve!