A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökségének nyílt levele a magyar sajtó napja alkalmából
Az újságírás - miként egykoron - manapság sem csupán szakma, hanem életforma, küldetés, hivatás, hitvallás.
Az újságíró sorsa, hogy higgyen a csodában: az igaz szó megváltó erejében. Feladata pedig, hogy ne csupán higgyen, de tegyen is a csoda érdekében.
Hitünket és az évtizedeken át módszeresen leépített vajdasági magyar sajtó talpra állításának lehetőségébe vetett reményünket, amely a diktatúrák bukása után éledt újra, mára ismét veszíteni kezdtük. Ezért most, a magyar sajtó napján kötelesek vagyunk az ősökhöz méltóan felemelni szavunkat a sajtószabadság védelme érdekében.
Küldetésünk tudatában és vállalt feladatunkkal összhangban 2005. március 15-én a következő nyílt levéllel fordulunk a szerbiai és a vajdasági közvéleményhez, a vajdasági magyarsághoz, egyesületünk tagságához, a rokon szakmai és érdekvédelmi szervezetekhez, valamint minden olvasónkhoz, hallgatónkhoz, nézőnkhöz, aki szívügyének tartja az igaz, gyors és pontos anyanyelvű tájékoztatást:
1. A 2000-ben történt politikai fordulat után abban bíztunk, hogy az új, önmagát demokratikusnak nevező szerbiai hatalom a tájékoztatás terén is bizonyítani fogja a szavakban oly gyakran kinyilvánított európai irányvételét. Ehelyett a szabad tájékoztatást biztosító törvényeket ez a hatalom vagy nem hozta meg, vagy - saját pozícióit féltve és választási esélyeit mérlegelve - az elfogadott törvényeket nem alkalmazta. Miközben e kedvezőtlen helyzet egyaránt sújtotta a többségi és kisebbségi nyelvű tájékoztatást, ugyanennek a hatalomnak a jóváhagyásával vagy hallgatólagos beleegyezésével folytatódott a kisebbségi sajtó hátrányos megkülönböztetése: így a vajdasági magyar közszolgálati (elsősorban elektronikus) médiumok leépítése és elsorvasztása is. Ennek következtében mára az Újvidéki Rádió és az Újvidéki Televízió magyar szerkesztősége a kádergondok, a lefaragott költségvetés, a kedvezőtlen műsorrács és a műsorszórási nehézségek miatt már nem tudja hiánytalanul betölteni közszolgálati funkcióját. Szerkesztőségeink elöregedtek, újságíróink szakmai és emberi szempontból egyaránt megalázóan alacsony bérekért kénytelenek dolgozni. Ezzel nem csak az anyanyelvű tájékoztatásra való jogunk sérült, hanem a sajtószabadság is, amelyet a mindenkori hatalom a színvonalas tájékoztatáshoz való feltételek megteremtésével köteles szavatolni.
2. A vajdasági magyar tájékoztatás helyzetének javításáért vívott harcukban a szerkesztőségek és újságírók gyakran egyedül maradtak. A vajdasági magyar pártok, szervezetek, intézmények időnként támogatásukról biztosítottak ugyan bennünket, az erélyesebb fellépés és a politikai nyomásgyakorlás eszközeinek érdekünkben való alkalmazása azonban leggyakrabban elmaradt. Ugyanakkor nemegyszer éles bírálatok célpontjai voltunk vélt politikai mulasztásaink vagy melléfogásaink miatt. Eközben bírálóink gyakran szem elől tévesztették, hogy a vajdasági magyar sajtó helyzete sajátságos, mind a többségi szerb nyelvű, mind az anyaországi magyar médiához viszonyítva. Kisebbségi létünk és e közösség korlátozott anyagi lehetőségei folytán ugyanis nálunk nincs mód különálló jobb- és baloldali, konzervatív és liberális, hatalmi és ellenzéki sajtószervek fenntartására, hanem médiumainknak egyszerre kell megnyilvánulási teret biztosítaniuk a magyar közösségen belül megjelenő minden politikai opciónak. A pártatlan, de a vajdasági magyarság ügye mellett elkötelezett újságírás eszméjének megvalósítása közben szívesen leszünk bármely párt, szervezet vagy intézmény szövetségese és partnere minden olyan törekvésben, amely a délvidéki magyar közösségi érdekeket szolgálja, ugyanakkor viszont ádáz ellenzéket találnak bennünk mindazok, akik a vajdasági magyarság fennmaradásáért vívott harcot, intézményeinket és tájékoztatási eszközeinket egyéni vagy csoportérdekeik megvalósításának szolgálatába akarják állítani. Számunkra ugyanis a sajtószabadság itt és most éppen ezt: a partnerségre és ellenzékiségre való egyidejű jogot és kötelességet jelenti.
3. A vajdasági magyar tájékoztatás szempontjából sorsdöntő fejlemény volt a tartományi közszolgálati nyomtatott sajtó szervei alapítói jogainak a kisebbségi Nemzeti Tanácsokra való átruházása. Az ezzel kapcsolatos kételyeket félretéve egyetérthetünk abban, hogy a vajdasági magyarságnak érdeke és joga, hogy önállóan viseljen gondot saját tájékoztatásáról. Aggasztónak tartjuk azonban, hogy az alapítócsere előkészületei során elhangzott ígéretek ellenére a tulajdonváltás belső megrázkódtatásokhoz vezetett, és ez kedvezőtlenül befolyásolhatja egyetlen napilapunk, a Magyar Szó működését. Ennek egyik legfőbb okát abban látjuk, hogy a Magyar Szó által korábban beterjesztett és az MNT részéről nyilvánosan jóváhagyott követelések ellenére a ház vezetőségének újraválasztása előtt az alapító nem kérte ki a foglalkoztatottak szakmai véleményét. Tévedés ne essék: újságíróink nem az önigazgatás gyakorlatát sírják vissza. Számunkra azonban egyértelmű, hogy egy sajtóház vezetőségének megválasztása sokkal inkább szakmai, mint politikai kérdés. Tisztában vagyunk azzal, hogy a Magyar Szó megőrzése és fejlesztése nem csupán a lapot készítő alkalmazottak, nem is csak az MNT, hanem az egész vajdasági magyarság közös ügye és érdeke. Ezért meggyőződésünk, hogy ebből a csendes belső háborúból a kiút: az állandó és folyamatos kommunikáció a szerkesztőségek meg az alapító között, és szakmai jellegű észrevételeink figyelembe vétele a politikai struktúrák részéről. A sajtószabadság lényege ugyanis ezt is felöleli: a politika ne sajátítsa ki a döntési jogot a tájékoztatással kapcsolatos szakmai kérdésekben.
4. A szerbiai sajtóházakban - így a vajdasági magyar médiumok némelyikében is - sajnálatos jelenségre kell felfigyelnünk: karcsúsítási, ésszerűsítési vagy egyéb okokra hivatkozva sajátos káderezés kezdődött, mely során nem minőségi, hanem egyéb, igen gyakran a kontraszelekcióhoz vezető mércék alkalmazásával történik kísérlet a rebellis, a hatalomnak behódolni nem hajlandó újságírók eltávolítására. Egyesek ezt a célt a szakma teljes meg nem értését és megcsúfolását jelentő intézkedésekkel: a nyolcórás szerkesztőségi benntartózkodás megkövetelésével, a ki- és belépést ellenőrző mágneskártyák vagy kamerák felszerelésével, rosszabb esetben pedig a taglalható témák kijelölésével próbálják elérni. A VMÚE a legerélyesebben tiltakozik minden olyan eddigi és jövőbeni intézkedés ellen, amelynek célja az újságírók megfélemlítése, következménye pedig a gerinctelen és a hatalmaskodókat kiszolgáló személyek pozícióba emelése. A VMÚE szakmai és érdekvédelmi szervezetként a rokon szervezetekkel együtt fenntartás nélkül kiáll mindazok mellett, akiket azért ér - vagy érhet - bántódás, mert szervezetünk etikai kódexével összhangban nem hajlandó elhallgatni vagy megmásítani az igazságot. Számunkra a sajtószabadság a zsarnoksággal való szembeszegülés mindenkori kötelességét is jelenti, attól függetlenül, hogy nagy vagy kis zsarnokokról van-e szó.
5. A vajdasági magyar újságírók a magyar sajtó napján ismételten köszönetet mondanak olvasóiknak, hallgatóiknak, nézőiknek, akik az elmúlt évtizedekben és napjainkban is leveleikkel, telefonhívásaikkal vagy személyesen bátorítottak és bátorítanak bennünket törekvéseinkben. Jól tudjuk: nélkülük munkánk mit sem ér, és nyitott szívű befogadók nélkül a leírt, kimondott igazság csak pusztába kiáltott szó marad. Ezért újfent arra kérjük a vajdasági magyarságot, hibáink, tévedéseink és tévelygéseink ellenére tartsanak ki a vajdasági magyar tájékoztatási eszközök mellet, olvassanak, hallgassanak, nézzenek bennünket, hisz a sajtószabadság nemcsak az igazság kimondásának jogát, de az igaz szó befogadására való hajlandóságot is magában foglalja. Ettől a közös szándékunktól, elkötelezettségünktől és kiállásunktól függ egyebek között az is, hogy meddig fog még magyar szó hangzani itt a Vajdaságban.
Újvidéken, 2005. március 15-én
A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének elnöksége