* Már kiskorodban tudtad, hogy pap szeretnél lenni?

— Hát ez nagyon érdekes. Nem szerettem volna pap lenni egészen középiskolás koromig. Gyerekkoromban úgy képzeltem el az életem, hogy én is megnősülök, lesz egy nagy házam, és így tovább. Egyetlenegy emlék van a gyerekkoromból, amikor nagyon határozottan ki is álltam magamért, hogy „én nem akarok pap lenni”. Nálunk az volt a szokás a faluban, hogy az atya előre kinyomtatta a következő vasárnap olvasmányait, és haza lehetett vinni, gyakorolni az olvasást. Én nem nagyon éltem ezzel a lehetőséggel, s egyszer a nagymamám hazahozott egy példányt, én meg felháborodtam, mégis hogy gondolja ezt, „hát én meg akarok nősülni!” Másodikos koromban azt hittem, hogy aki felolvas a templomban, az már nem is nősülhet meg. Utána elmagyarázták, hogy ez nem így van, és végül én is oszlopos tagja lettem a ministránscsoportnak. Talán itt kezdődött az egész egyházközeliség.

Fotók: Sóti Klára

* Miért választottad mégis ezt az utat?

— Középiskolás voltam, amikor meghalt a falu plébánosa, Imre atya. Az ő temetésére tartva fogalmazódott meg bennem ez a kérdés, ott kérdezte meg tőlem valaki, hogy lennék-e pap. Végül megpróbáltam, átiratkoztam a gyógyszerészeti középiskolából teológiára, s talán Imre atya halála az én hivatásom születése.

* Nem tartalak átlagos papnak, ezért muszáj megkérdeznem: mivel foglalkozol a hétköznapokban?

— Minden olyan dologgal foglalkozom, amely egy pap feladatai közé tartozik. Mindennap misézek, van, hogy magyar, van, hogy horvát nyelven, keresztelek, esketek, temetek, mivel nincsenek irodisták, ezért az irodai munkát is én végzem. Szabadidőmben futok, biciklizem (most ez az új hobbim), eljárok komolyzenei koncertekre, színházba, szerencsére itt Újvidéken van erre lehetőség.

* Foglalkozol még gyerekkel, tanítással?

— Nem akkora mértékben, mint Kanizsán. Viszont van általános iskolás hittancsoportom és felnőttcsoportom is, velük már inkább a hétköznapi dolgokról, aktualitásokról szokunk beszélgetni.

* Mit tapasztalsz a mostani fiatalsággal kapcsolatban? Kérnek tőled segítséget? Ha igen, hogyan?

— Ezen nagyon sokat gondolkodom mostanában, jó, hogy feltetted ezt a kérdést. Emiatt is iratkoztam be Budapestre, a Semmelweis Egyetemre, mentálhigiénére, mivel az emberek segítségkérési szokásai egy kicsit megváltoztak. Nem nagyon mernek már bejönni a plébániára, mint régen, és valahogy azt próbálom, hogy inkább én megyek ki közéjük. Ha megszólíthatónak tartanak, és látnak engem a hétköznapokban, akkor könnyebben felteszik a kérdéseiket. Azt kell hogy mondjam, az élet bármely területén felteszik a kérdéseiket, és sokszor én is megdöbbenek, hogy ezeket nem biztos, hogy nekem kellene megválaszolni, mert nem értek hozzá. Én mindig azt mondom, hogy rossz kérdés soha nincs, az a rossz kérdés, amelyet nem teszünk fel. Fel kell tenni a kérdéseket, mert akkor fogunk tudni rájuk válaszolni, lehet, hogy közösen jövünk rá, vagy lehet, az illető már tudja is a választ, csak nem meri kimondani.

* Lemondanál a papságról?

— Semmiképp nem mondanék le. Nem szeretnék mentálhigiénékliens-kört kialakítani. Úgy is felvételiztem az egyetemre, hogy a tudás megszerzése végett mentem, ezt meg is mondtam a felvételiztetőknek, hogy engem így vegyenek fel, ha netán fel akarnak. És később majd ezt a papságban szeretném beépíteni, ők pedig éppen emiatt is csinálják ezt a képzést, így örültek neki, hogy én később ezt integrálnám. Különben ez régóta benne volt a gondolataimban, csak amikor én megszereztem a diplomám, éppen akkor nyílt (mert csak kétévente szokott), de közben elkezdtem dolgozni, így elmaradt. Azóta már másodéves vagyok, lassan a szakdolgozat témaválasztása felé járok. A hivatásban élő személyek segítségkérési szokásai felé orientálódnék. Azok a személyek, papok, szerzetesek, akik egyházi hivatásban vannak, hogyan kérnek segítséget, mert mi általában segítséget nyújtunk, de nagyon keveset kérünk. Ezért szeretném a segítségkérést megvizsgálni, hogy miért lenne fontos, milyen gyakran van rá szükségünk. Kutatást igényel, de mindenféleképp lenne tényközlő része is.

* Szerinted melyik a legfontosabb parancsolat a tíz közül?

— Ha megengeded, akkor inkább egy nagyobb parancsolatot választanék, Jézus szeretetparancsának második részét: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Nélkülözhetetlen a felebarát szeretete, mert ha a másikat nem tudjuk szeretni, nem tudjuk megbecsülni, akkor saját magunkat sem tudjuk elfogadni. Sokszor támadjuk azokat a személyeket, akikkel nem értünk egyet, sokszor pedig meg kellene nézni, hogy az ő hátterük milyen, vagy ők miért olyanok, amilyenek. Ha szeretettel fordulnánk feléjük, lehet, ők is másképp viszonyulnának hozzánk.

* Mi a véleményed a cölibátusról?

— Hát abban élek! (Nevet.) Érdekes, hogy nagyon sokan szeretnék az egészet megszüntetni, eltörölni, de mindig azok tudálékoskodnak, akik nem élnek benne, akik családban élnek. De soha nem kérdezik meg a papokat, hogy nekünk ez jó vagy nem jó. Nekünk ez nem egy apró betűs rész volt az életünkben, mi ezt így vállaltuk. Ez egyfajta áldozat azért, hogy a hivatásunkat megfelelően tudjuk végezni, teljes odaadással tudjunk egy közösség felé fordulni. Ne csak fél szívvel, mert a papság is egy egész szívet kér, meg a házasság is egy egész szívet, életet kér. Én nem tudom összeegyeztetni, hogy nekem legyen családom, meg közben pap is legyek, nekem teljes mértékben kellene szeretnem a feleségemet meg a gyerekeimet, de ugyanúgy az egyházamat, a közösségemet is. Valahol kicsúszna a talaj a lábam alól, így pedig oda tudom magam adni a közösségnek.

* Akkor hogyan töltődsz fel?

— Nem azt mondom, hogy nem nehéz, meg nem érzem magam sokszor magányosnak, vagy ne vágynék egy társra, aki néha megdicsér, megölel. Ilyenkor megfogalmazom ezt a vágyamat, hogy most magányosnak érzem magam, és megpróbálok megoldást találni. Nekem, mondjuk, nagyon sokat segít a közösség, a csoportok, a társasági élet. Nem mindig sikerül elsőre, sokszor sokat kell keresgélni, de megtalálhatja az ember. Nagyon jól kell hogy ismerd önmagad, ebben sokat segítenek most az egyetemen hallgatott órák, rengeteg önismeretet tanulunk, pszichodrámázunk, s ebben az a jó, hogy nem a másikat tanuljuk elemezni, hanem saját magunkat. Ha saját magunkkal tisztában, rendben vagyunk, onnantól kezdve foglalkozhatunk a többi emberrel is.

* Milyen papnak tartod magad?

— Nagyon kicsi vagyok még… Sokat kell még tapasztalnom az életben.

* Szerinted mi lehet az élet értelme?

— Az, hogy szeretetben legyél. Elsősorban Istennel, felebarátoddal és önmagaddal. Szerintem ha ezt a háromságot meg tudja az ember találni, hogy az Isten felé is szeretettel van, a másik ember felé is, és saját maga felé is, ott lehet valahol az élet értelme.