Mindenkinek vannak kiemelkedő és felejthető évei. A Hét Napnak is. Merthogy hetven esztendő alatt sok minden történt. A lappal és velünk is. Bródy János (aki egyébként éppen a 7 Nap első száma megjelenésének napján született) a hatvanas évekre emlékszik vissza a legszívesebben (és nem csak nosztalgiával), az akkori mozgalmakra, amelyekből „egyre kevesebb maradt a világban, manapság sokkal inkább az erő és az erőszak kultusza dominál”. Nos, az az időszak (nálunk és Európában is) valóban egy erős és friss tavaszi fuvallat volt, amely az ember bőre alá is beivódott, felfelé ívelő lendület volt, és mosoly, biztosnak látszó ösvény. Akkortájt feltehetően lapot is nagyobb kedvvel lehetett készíteni. (Mert az újságíráshoz mindenekelőtt két dolog kell: kedv és szakmai alázat.) Létezett akkoriban a 7 Napnak egy levelező rovata, az olvasók, ha írtak a szerkesztőségnek, választ kaptak rá. Elsős gimnazista lehettem, amikor titokban legépeltem egy versemet, s álnéven elküldtem. Izgatott várakozásban teltek a napjaim, mígnem a lapot remegően fellapozva rábukkantam a válaszra. Amely egyébként udvariasan elutasító volt (méltán, a vers valóban gyöngécskére sikeredett), egyszersmind bátorító is. Tökéletes boldogságot szerzett ez a néhány sor, maga az odafigyelés ténye. S ha már itt tartunk, hadd mondjuk el, hogy e hetilap szerkesztőségének — pedig a korok váltakoztak — mindig megvolt az a képessége, hogy kitapintsa az olvasók érdeklődését, hozzájuk beszéljen (néha „csak” a sorok között vagy odakacsintva), ügyesen kialakított szerkezettel minden életkorú személyt megszólítva. Családtagként.

Csakhogy — tartok tőle — a hét évtized alatt begyűjtött bölcsesség a jövőben nem lesz elegendő, az immár nem több kirakatba való díszdoboznál. Új időkhöz újabb képletek szükségeltetnek, annál is inkább, mert az elkövetkező esztendők gyaníthatóan nehezebbek lesznek az eddigieknél. Közben az egyre szűkülő közösségi terünkben is furcsamód csak mélyülnek az egymásnak nekifeszülő „mieink” sáncai. Úgy gondoljuk, minden valamirevaló lapnak a közéletet nem csupán másolnia kellene, hanem teremtenie is. És ez az, ami egyre nehezebb. Ha egy kisebbség létszámában megfogyatkozik, az észszerűség azt diktálná, hogy a maradék összefog. Nálunk mintha az ellenkezője történne. A médiában többnyire eléggé ügyesen titkolt valóság azonban mind nyilvánvalóbb a még olvasók számára. Akik — a korlátozások és az öncenzúra ellenében — végre egészséges, türelmes és együttérző párbeszédet meg jó irányba terelt konszenzust igényelnének.

A mai Hét Napban megvan a képesség a fásultságból, dermedtségből kivezető közösségi erő megjelenítésére és egy friss ötlettár feltárására. A bizonytalansággal és a kettős (kisebbségi sors és önmételyezés) alárendeltséggel szemben a pártfogolt nyilvánosság tétje ez. Ehhez csatlakozhatnának aztán a családtagok és a rokonok.