Márciusban az összetartozást érzem. Büszkeséggel tölt el, hiszen elődeink ki mertek állni a szabadságért a Habsburg-uralom ellen, amiért nem csekély árat fizettek, emlékezzünk csak az aradi vértanúkra. Ez az ünnep, melynek megélésével/átélésével minden évben újra felfedezhetjük a szívünk mélyén lobogó hazaszeretet lángját. Ez nem csupán egy történelmi esemény, hanem egy olyan pillanat, amikor a magyar nép egységbe kovácsolódott a szabadságért és az egyenlőségért vívott harcban. A márciusi forradalom és szabadságharc emléke mélyen bevésődött nemzetünk emlékezetébe. Bár felénk az utcán viszonylag ritkán látni nemzeti színekben pompázó kokárdát, valószínűleg ezért is lehet, hogy ha az ember megpillant egyet, az valahogy sugárzik a tavaszi napsütésben. Aki kitűzi a mellére, az nem megszokásból teszi, hanem meggyőződésből.

Augusztus 20-áról a hagyományőrzés jut eszembe, mert ezen a napon érezni igazán a több mint egy évezredes múltat, hogy olyan mélyre nyúlnak a gyökereink, hogy azokat már senki nem tudja kiirtani. Megemlékezünk az ezeréves államalapításról és az államalapító Szent Istvánról.

Október 23-a az elismerés, emelem kalapom a hősök előtt, akiknek tetteiből bátorságot lehet meríteni, akik a nehézségek és az akadályok ellenére kitartóan és bátran harcoltak, sziszifuszi küzdelmet vívtak Budapest utcáin az elnyomás és az igazságtalanság ellen.

És itt a kakukktojás, melyet még egy mondatban sem említünk az ünneppel. A gyászos, fekete június 4-e, melyet már nagyon szépen leírtak előttem olyanok, akik nálam sokkal jobban forgatták a tollat: „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Az ember gyomra akaratlanul is összeszorul, akárhányszor csak meghallja ezt a T betűs szót, minden egyes betűje akár egy tüske, bele van ékelődve a magyar emberek szívébe, és akárhogy nyúlunk hozzá, csak egyre mélyebbre megy.

Fotók: Apró József