Nem tudom, hogy azok, akik folyton-folyvást fennen hangoztatják, hogy egy régiónak, tartománynak, hovatovább az egész országnak meg kell őriznie többnemzetiségi jellegét, összetételét, mennyire gondolják ezt komolyan. Mert hát ugye a multikultúra, meg minden. A népek és nyelvek többszínűsége egy adott régión, országon belül. Hogy ez mennyire áldásos az adott tartományra nézve. Például a mi tartományunkra, amelynek nyelvi, nemzeti, kulturális többszínűségét mindenáron fenn kell tartani. Akár anyagi áldozatok árán is. Annál inkább, mert tulajdonképpen az alakuló új Európa, az Európai Unió se kimondottan különböző országok közössége, mindinkább régiók láncolatából áll. A mi tartományunk kis Európa a nagy Európában.
Ha Európa-szerte egyelőre lazul is ez a láncolat, országunkban és azon belül egyre erősödik. Legalábbis szavakban. Ha például Kosovóra terelődik a közfigyelem, soha egyetlen belgrádi politikus se feledkezik meg annak hangsúlyozásáról, hogy a tartománynak mindenáron meg kell őriznie lakosságának többnemzetiségű összetételét. Emlegetik ezt az északi tartományunkkal kapcsolatban is mind a kisebbségi, mind a többségi nép vezetői. S mert az előbbiek a saját bőrükön érzik ennek az áldásos voltát, talán komolyabban, őszintébben is gondolják az itt élő szlovákok, ruszinok, romák stb. önazonosság-tudatának megőrzést, sőt továbbfejlesztését.
Lényeges, már-már húsbavágó dologról van tehát szó, mégpedig eleven húsba vágó dologról, amiből illetlenség volna tréfát űzni.
Itt van például Doroszló esete. Ez egy nyugat-bácskai falucska Sztapár szomszédságában. Az előbbit csaknem magyarok lakták, az utóbbit még mindig inkább szerbek. Ki ne hallott volna a két település példás jószomszédi viszonyáról?
Vérzivataros időkben egymást védték a rájuk leselkedő veszedelemtől. Magyar a szerb, szerb a magyar szomszédjait. Önmaguktól jöttek rá, hogy csakis így élhetnek egymás mellett tartós barátságban. S ehhez nem feltétlenül fontos együtt élni. Igen, az ő példájuk fényesen mutatja, hogy egymás mellett is élhet jó szomszédságban az ember, ha tiszteletben tartja a másik másságát. De annyit beszéltünk és írtunk már erről, hogy félő, elfogynak azok, akiknek a szavunkat szánjuk.
Csak Doroszlón maradva, ez a fogyás akár drámainak is mondható. Íme a rideg számadatok. Száz évvel ezelőtt a falunak 2642 magyar ajkú lakosa volt. (Bizonyára más ajkúak is élhettek köztük, ám itt csak a fogyatkozókról szólunk.) Ötven év múlva csaknem ötszázzal, az ezredforduló előtt az ,,eredeti' 2642-es fő a felére csökkent, hogy aztán a legutóbbi tizenöt év alatt ez is jó ötszázzal legyen kevesebb, s így mára, tehát 2007-re, a száz évvel ezelőtt még szinte színmagyar falunak a magyar ajkú lakossága már a 800 főt sem éri el. (Tavaly egy egyházi esküvő volt a katolikus templomban, öt keresztelő s 22-en tértek meg végső nyugvóhelyükre.
Annak idején Herceg János, miután a kiskőszegi házára ráomlott a hegy, azért költözött Doroszlóra, mert mint írónak (s talán mint esendő embernek is) szüksége volt magyar nyelvi közegre. Halála után a falu főutcáját róla nevezték el. Volt a faluban egy Virág nevű utca is. Ma több öregek utcája lehet. Mert arról nem szól a fenti statisztika, hogy a 800 doroszlói magyarok közül hányan kerülhetnének föl az idősek listájára, s hány házasulandó fiatal él a faluban, akiknek - többek között - az lenne a ,,feladatuk', hogy megállítsák a szóban forgó fogyást. (Említettük: tavaly mindössze egy esküvő s huszonkét temetés volt a faluban.)
Nem tudni, meddig dicsekedhetünk el szülőföldünk sokszínűségével ebben az ellenkező irányba törtető világban. A nagy Európában csakugyan mi volnánk a kis Európa? A tények, a valóság mintha mást mutatna.
Végezetül ne vegyék zokon a doroszlóiak, hogy épp az ő falucskájukat próbáltuk ,,megcélozni' a fenti ügyben. Okkal tehettük volna ugyanezt Újvidékkel, Nagybecskerekkel, bizony még Szabadkával is. Hiszen míg Doroszlóról szóltunk, széles e hazánk járt az eszünkben.
Jött azért Sztapár jó szomszédjaitól egy örömteli hír is. Renoválják a doroszlai templomot, amely vasár- és ünnepnapokon bizonyára megtelik hívekkel. Idős asszonyokkal, férfiakkal. Ha ez a csoda megtörténik az iskolával is, ha az idős nénikék és bácsikák unokáival telik meg, akkor odafönt elmondhatja magáról a Költő, hogy ebbéli intelme - őrizzétek meg a templomot és az iskolát! - nem pusztába kiáltott szó maradt.