A horgászatot a legtöbben úgy képzelik el, hogy a vérbeli pecás kimegy a legtávolabbi, csendes vízpartra, és napestig csak a botvégeket lesi. Ha már nagyon megéhezik, akkor elmajszol egy otthon elkészített szendvicset, utána néhány korty víz a flaskából, és esetleg egy alma is belefér az élvezetek hajszolásába.
Én valóban ebbe a kategóriába tartozom, de a haverok, akikkel leginkább barátkozom, egészen másmilyenek. Náluk az a kérdés, hogy: pecázunk, pecázunk, de mit főzünk?
Hogy hedonista társaság vesz körül, azt a vak is látja, mert a csapat átlagsúlya jóval mázsán felüli. Ezt a legjobban azzal az esettel tudnám illusztrálni, amikor a szentesi horgászverseny gyülekezőjén a bevonulásunkkor a szervező azt mondta nekünk, hogy a kötélhúzó verseny máshol van. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy barátaim nemcsak enni szeretnek, hanem jókat sütnek-főznek is. A pecás alapfelszerelés része a tárcsa vagy rostély, bogrács (háromlábbal), faszén, gázpalack, no meg persze rengeteg hús és fűszer. A kívülállók azt hiszik, hogy a horgászok mindig halat esznek, pedig ez egyáltalán nem így van, hiszen nem illik megenni a legyőzött nemes ellenfelet. Hova is jutna a világ, ha a sporteseményeken a győztes csapat belakmározná a vesztest.
Egy enyhe téli napon a barátokkal lementünk a Svetićevói-tóra csukázni. Mivel a téli rablóhalazás nem egy intenzív odafigyelést kívánó foglalatosság (a kapások után kötelező a kivárás), a haverok mindjárt főzni kezdtek. Nem is akármi rotyogott a bográcsban, hanem finom illatú őzpaprikás. Kényelmes, támlás székeinken elnyúlva élveztük a tél végi napsütést és a bogrács felől érkező fenséges illatokat, amikor odaért hozzánk egy kötésig sáros vadásztársaság. A hajtás vége felé járhattak, mert igencsak fáradtan emelgették az agyagtól elnehezedett lábaikat. Meglátva az illatfelhőben heverésző pecásokat, csendesen konstatálták, hogy itt bizony jó halpaprikás fő a bográcsban. Persze ezt nem hagytuk szó nélkül, félhangosan azzal ugrattuk őket, hogy mi őzhúst fogunk enni, halat majd ők esznek, ha vesznek, mert nem lőttek semmit.
 Gyapi, a mesterszakács |
A baj nem is azzal van, amikor mi főzünk, hanem amikor vendégségbe megyünk. A kupaversenyek eredményhirdetésekor a házigazdák ebéddel vendégelik meg a részvevőket. Mivel az egyesületek sohasem voltak gazdagok, azt tálalták fel, amire a költségvetésből futotta. Ennek függvényeként leginkább olcsó, de kiadós bableves volt az ebéd több-kevesebb füstölt hússal, esetleg kolbászkarikákkal. Itt aztán igazán sok függött az önkéntes szakácsoktól. Igen ritkán ettünk finomat, inkább a fogyasztható kategóriába tartozott az étel, de volt bizony ehetetlen is. Felejthetetlenül jó babot Gyapi főzött nekünk Csongrádon, zellerrel, füstölt hússal dúsítva. Habár már évekkel ezelőtt fogyasztottunk ebből a remekműből, még most is emlegetjük. Persze a rosszra sokkal több példa volna, de egy emlékezetes eset mindig megmosolyogtat bennünket, amikor szóba kerül.
Az egyik bácskai kisváros első versenyén arra is gondoltak, hogy a vendégek válogatósak, ezért kétfélét főztek. A bablevesen kívül halászlé is rotyogott az egyik bográcsban. Mivel nem nagyon szeretem a halat, a babot választottam, a társam viszont halat akart enni. Kiderült, hogy a halászlevet a tavacska ötdekás keszegjeiből készítették, de nem leszűrt alaplé formájában tálalták, hanem a szétfőtt halhússal és a rengeteg szálkával együtt. Nosza, szaladt a haverom bablevesért, de azt sem lehetett megenni, mert addigra odakozmált. Így hát éhesen maradt ebben a nagy válogatásban.
Aztán vannak olyan egyesületek is, amelyek sokat adnak a külsőségekre, ezért étteremben ebédeltetik meg az éhes horgásznépséget. Ez általában nem jó ötlet, mert a mi pecásainknak az éttermi adag bizony gyerekporciónak számít. Egyszer egy napköziben szállásoltak el bennünket, másfél méteres ágyakon kellett aludni, és kistányérokban tálalták fel a vacsorát, pici evőeszközökkel ettük a hároméveseknek szánt adagokat. Utána elmentünk a városi kisboltba több kiló kenyeret és szalámit venni, és azzal laktunk jól. Később viszont megbántuk, hogy alábecsültük a házigazdákat, mert estefelé több bográcsban nagyon finom jászkeszegszeleteket készítettek, melyeket hideg sörrel és omlós pogácsával tálaltak fel a szalámis kenyérrel jóllakott csapatomnak.
Visszatérve az éttermekhez, nagy általánosságban elmondható, hogy a mennyiségeket leszámítva nem is volt nagyobb baj, kivéve azt a Duna-parti motelt, amelyben a kockaleves után olyan vékony és kemény húst bújtattak bundába, hogy csak a panírt tudtuk megenni, a kartonpapír állagú „hús” rághatatlan volt.
Egy vendéglátó számára talán az a legkellemetlenebb, ha a rossz kalkuláció miatt elfogy az étel. Annál nagyobb szégyen nincsen, mint amikor néhány csapat éhen marad. Ez egyébként ritkábban a rossz számítás miatt következik be, sokkal inkább az ételosztással van baj. Általában nem jól mérik fel az adagokat, de az is megtörtént már, hogy az ebédjegy nélküliek odaszemtelenkedtek a bográcshoz, a szakács pedig mindenkit kiszolgált.
A sokszor csak éppen átmenő osztályzatot érdemlő ebédeket a legtöbbször a bőséges disznótoros reggelik feledtették, és ebben főleg a bácskai csapatok jeleskedtek. A savanyúsággal felszolgált kolbász, hurka, disznósajt és frissen sült töpörtyű puha cipóval bizony mindig jó vendégvárónak bizonyul.
A horgászok nem felejtenek egykönnyen, évekig emlegetnek egy-egy sikertelen vendéglátást, de ugyanígy beszédtéma marad a dicséretet érdemlő menü is. A versenyben kifáradt halfogó népség külön díjazza, ha nem a megszokott ételeket tálalják fel. Ilyen indokból egyesületem az utóbbi években töltött káposztát tesz a vendégek elé. A füstöltcsont-ágyon rotyogtatott szárma mindig nagy sikert arat. És szép emlékként maradt meg a szenttamási Katika ebéd után desszertként kínált mézédes baklavája is.
A támogató vállalatok csődje és a horgászjegyek eladásának módja miatt az egyesületek tönkrementek, megszűntek. Az ezredforduló előtt legalább tíz kupaversenyt tartottak városunkban, és szinte minden falunak volt csapata. Mára már alig van egy-két verseny, legtöbbször a vízparton tartják meg az eredményhirdetést, aztán pedig a pecások mehetnek haza ebédelni. Ebben csak az a jó, hogy otthon mindenki a saját szája íze szerint elkészített ételeket ehet, a nagy közös lakmározások pedig csak az emlékeinkben élnek tovább.
