— Élete folyamán az ember sokszor kerül olyan helyzetbe, hogy nem tudja, melyik irányba haladjon tovább — mondja halkan, hosszas gondolkodás után a koros hölgy. — Érvényes ez még azokra is, akik aránylag gondtalan életet élnek. Én olyan környezetből származom, amelyben így élhettem. A szüleim értelmiségiek, és noha sosem voltak gazdagok, anyagi gondokkal sem küzdöttek. Van egy bátyám, mindössze egy évvel idősebb nálam, de sosem álltunk igazán közel egymáshoz, gyermekkorunkban sokszor össze is verekedtünk. A középiskola után ő egyetemre került, majd megnősült, és Pestre költöztek a feleségével. Azóta csak fontos ünnepeken jön össze az egész család, ám biztos vagyok benne, hogy ez a hagyomány is megszakad, ha a szüleink elhalnak.

Alig voltam húszéves, amikor férjhez mentem a fiúhoz, akit kiskoromtól ismertem. A bánáti kisváros szenzációja volt az esküvőnk: mi hárman, barátnők ugyanis megbeszéltük, hogy egyszerre házasodunk. Így is lett, és a közös lakodalmat három leány– és legénybúcsú előzte meg. Minden úgy történt, mint a filmekben: lakodalomszervezés, izgalom, leánybúcsú, boldogság. És egy hatalmas esküvő, mely egy életre bevésődött az emlékezetünkbe. Mi, lányok egyébként mindhárman úgynevezett jó családból származtunk, mindig példásan viselkedtünk, ezért a környezetünk joggal feltételezte, hogy mintaházasságban élünk majd.

A lakodalom után az egyik pár Belgrádba költözött, a másik külföldre vándorolt, a férjem és én pedig otthon maradtunk. A párom szülei jól szituáltaknak számítottak, apósom az apjától örökölte a szállítóvállalatot, mely még lovas fogatokkal kezdte meg a munkát. Mindketten állami munkahelyen dolgoztunk, az apósom azt mondta, amíg bírja, nem adja át a vállalat vezetését. Minden jól alakult, csak nem maradtam állapotos. Az első házassági évfordulónk megünneplésére készülődtünk, amikor éjjel valaki egy két-három hónapos babát hagyott az udvarunkban. Mellékelt egy levelet is, melyben az állt, hogy a kislány a férjemé, a legénybúcsú éjszakáján fogant, a három vőlegény tiszteletére ugyanis idegen lányok is hivatalosak voltak a mulatságra. A levél szerint a kislány anyjának házassági ajánlatott tettek, melynek az volt a feltétele, hogy megszabadul a gyerektől. Így kaptuk ajándékba a lányunkat, akit az első perctől kezdve elfogadtam. Persze fájt, hogy a férjem mással feküdt le a nászéjszakánk előtt, de a baba olyan aranyos volt, hogy valahogy túltettem magam a félrelépésen. A párom elismerte, hogy azon az éjszakán valóban lefeküdt egy lánnyal, ezért fel sem merült benne annak a gyanúja, hogy nem az övé a pici.

Akkor azt hittem, a sors rendelte úgy, hogy hozzánk kerüljön a kislány, én ugyanis utána sem estem teherbe. Elfogadtam hát, hogy meddő vagyok, de a sorsnak hála anyaként is kiteljesedhettem. Mivel semmiféle okmányunk nem volt, rengeteg utánjárás árán tudtuk csak örökbe fogadni. Az anyósomék csalódtak, hogy nem lettem állapotos, ezért ők is elfogadták a hívatlan kis jövevényt. Az apósom kapcsolatainak — no meg a pénzének — hála a férjem a nevére vette a kislányt, aki ezzel hivatalosan is a mi gyerekünk lett. A hírt természetesen megosztottuk a barátainkkal is. A Belgrádban élő barátnőmnek azonnal gyanússá vált a történet. Szerinte az anya igencsak szabadelvű volt kiskorában is, s nem volt benne biztos, hogy a pici a férjemé. Javasolta a DNS-vizsgálatot, de a család úgy döntött, hogy ez szóba sem jöhet, hiszen a párom elismerte az apaságot, ráadásul ahogyan nőtt a kislány, egyre jobban hasonlított — szerintünk — a férjemre. Gyönyörű nagylánnyá serdült, aranyos volt, szorgalmas és szófogadó, kölcsönösen imádtuk egymást. Amikor nagykorú lett, elhatároztuk, hogy elmondjuk neki az igazságot, nem akartuk tovább titokban tartani a származását. Mondhatom, jól reagált a hírre. Azt mondta, neki én vagyok az anyukája, el sem tudja képzelni, hogy mást szólítson anyunak.

Már egyetemista volt, amikor a férjem megbetegedett. A diagnózist nem tudták felállítani, ezért rengeteg vizsgálatot végeztek el. Így derült ki, hogy nem lehet gyereke. Nem én voltam tehát meddő, de ennél sokkal fontosabb felismerés volt, hogy a lányunk sem az övé. A család megdöbbent, hiszen azzal, hogy fény derült a férjem magtalanságára, a lányunk „eredete” is megkérdőjeleződött. Megpróbáltuk a gyermekünk tudta nélkül felkeresni az anyját, de hosszú kutatás után sem sikerült. Végül a család úgy döntött, minden marad a régiben. Talán így a legjobb, de a fejemben mégis ott motoszkál a kérdés: vajon ez a leghelyesebb megoldás?