* Kétségtelen, hogy nemcsak a kortárs magyar irodalomban harcoltál ki immár jelentékeny helyet magadnak, hanem a kortárs szerb kritika is kedvezően fogadta műveidet. Ezt mivel magyarázod?
— Kicsit messzebbről kezdem a mondandómat. Valamikor a 80-as évek végén az újvidéki Magyar Tanszék hallgatója voltam, és jugoszláviai magyar irodalmat tanultam, holott már akkor is voltak körülöttünk olyanok, akik azt hangoztatták, hogy egyetemes magyar irodalom van. Emlékszem, ebből nagy viták is kerekedtek. A kérdésre a választ az idő és a történelem hozta meg. Mostanra már nyilvánvalóvá vált, hogy egyetemes magyar irodalom van. Én akkoriban elég egyértelműen több könyvemben is elmondtam az állásfoglalásomat: egyrészt azt, hogy mindig is az egyetemes magyar irodalomban hittem, másrészt pedig azt, hogy nagyon nem szeretem a kommunizmust. Nem tudtam elviselni azt a kulcsrendszert, ami nem a tehetségre alapozódott. Az értékteremtés szempontjából a kommunizmusnak nagyon nagy hibái voltak, és többek között emiatt nem szeretem. Mindebből az következett — az ember fiatalkorában elég éles vonalakat kénytelen húzni, hogy kifejezze, hol tart vagy hová tartozik —, hogy a vajdasági magyar íróknak ezt a teljes feloldódását a jugoszláv irodalomban nem tartottam elfogadhatónak. Ebből a határozott ellenérzésemből következően pedig nem is számítottam arra, hogy nekem jó jövőm lesz a szerb irodalomban. Aztán Bányai tanár úr szerkesztésében a Forum megjelentette a Jedna priča prózai antológiát a vajdasági magyar íróktól. Tőlem Az egyetlen történet című novella, a kötet címadó szövege jelent meg a gyűjteményben, melyről több kritika is napvilágot látott. Azt olvasta el Dejan Ilić doktori tanulmányokat folytató irodalmár (különben főszerkesztő Budapesten meg Londonban), és egy este felhívott telefonon, hogy megkérdezze, hogy állok a Via del Corsóval, volna-e kedvem a szerb fordításhoz. Személyesen nem találkoztam vele, ha jól emlékszem, egy németországi könyvvásáron futottunk össze először. Ez valóban csak az irodalomról szólt. Miért pedáloztam volna azért, hogy megjelenjek szerb nyelven, ha már annyira viszolyogtam a jugoszlávságtól?! Szerinted bölcs dolog lett volna teperni, mint a félőrült, hogy befussak a szerb irodalomban, miközben itt élve folyton azt hangoztatom, hogy én az egyetemes magyar irodalomhoz tartozom? Aztán megkerestek más szerb nagy könyvkiadók — tudod, van egy idő, amikor az ember divatossá válik —, azoknak mind nemet mondtam, mert úgy gondolom, hogy az ember lojális a kiadójához, egy általa képviselt ideához, elvhez, értékrendhez. Így tartozom én a Kalligramhoz és a Fabrika knjigához.

* Egy tévés interjúdban kijelentetted, szerinted az írás külön látásmódot jelent. Kifejtenéd, mit értettél ezen?
— Az erkölcs és a művészet viszonyát boncolgatja A kis kavics. Amikor a belgrádi könyvbemutatómon erről beszéltem, hogy miért olyan a regény vége, amilyen, akkor Dejan Ilić azt mondta — nagyon meggyőzően —: ne higgyék el egy szavamat se, mert egy író állandóan kitalál valamit. A valóságot nem leképezzük, hanem megteremtjük. A valóságot nem ábrázoljuk, hanem összefoglaljuk azt, hogy mi arról mit gondolunk. Jorge Luis Borges szerint „az irodalommal járó sokféle gyönyör közül a leleményesség a legmagasabb rendű”. A Spanyol menyasszony megjelenése után időről időre megkerestek azzal a kérdéssel, hogy mégis Csáth Géza feleségének, Jónás Olgának a naplójára hol találtam rá. Nem rátaláltam, hanem kitaláltam. Az egyik kedvenc regényemben, Elias Canetti Káprázat címűben épp az a fantasztikus, hogy az egyértelmű dolgok hogyan fordulnak át az őrületbe. Nem úgy ábrázolja az őrületet, és nyilván Shakespeare és más írók sem, hogy pl. valaki égnek álló hajjal rohangál, hanem valamiféle belső téboly felől közelít. Ezt, mondjuk, Csáth kapcsán nekem is elég sokszor végig kellett gondolnom: mik azok a szavak — lévén, hogy regényeket írok és nem verseket —, amelyek mégis megadják egy vers tömörségét, és nem oldódnak fel egy regény szószátyárságában. Nekem nagyon fontos, hogy egy regény humoros legyen. Hogy legyen benne szerelem, krimi, legyen benne minden, amit az emberek élvezettel olvasnak. Mert a regény alapvető feladata — noha a kritikusok minden oldalról szabdalják, vagy épp ellenkezőleg, dicsérik —, hogy az olvasónak szóljon. Még ha mára sokan el is felejtették, az író és az olvasó alapvető viszonya képezi az irodalmat, és számomra ez nagyon fontos.

* És mennyire fontos a kritikusok véleménye? A kis kaviccsal elnyerted a Rotary Irodalmi Díjat, ami az egyik legrangosabb civil szerveződés elismerése, ennek ellenére a regényről mondtak jót is, rosszat is. 
— A szerb kritikák nagyon elismerően szóltak a regényről az elmúlt fél évben. Az év legjobb könyvének, az év legjobb regényének titulálták (nem kaphatta meg a NIN-díjat, mert nem szerb nyelven íródott). A magyar nyelvterületen is jelentek meg kedvező értékelések A kis kavicsról, amíg meg nem kaptam a díjat, onnantól kezdve viszont egy kicsit szétszedték. Nem az kapta meg a díjat, akire számítottak, merthogy a Rotary Irodalmi Díj az egyetlen olyan díj, amelyet nem lehet kilobbizni. Teljes titoktartás övezi: nem tudni, ki jelölt a díjra, ki a zsűri, azok egymásról sem tudnak semmit stb. Ez nyilván bosszantó azok számára, akik megszokták, hogy lobbizva mindent el tudnak érni. Másrészt minden ízlés kérdése.

* Leni Riefenstahl egy német filmrendező volt, aki művészetével kiszolgálta a náci rendszert. Lehet, hogy épp emiatt nem tudja némely kritikus elfogadni A kis kavicsot?
— Mindenki úgy véli, Leni Riefen-stahl egy negatív figura. Ugyanakkor azt is elmondják, de hát ő filmes volt! A művészet nem oldoz fel? Hát dehogynem! Ha éppen arról szól a történet, akit fel akarnak oldozni. A regény végkifejletéből mégsem lehet tudni, hogy Leni feloldozást nyer-e vagy sem. Nem akartam ezt én eldönteni. Nem akartam ítélkezni felette. Szeretem ezt a regényemet, mert értékrendről, erkölcsről, a politikai beszédek hamisságáról, a kiállás hiányáról szól, de az egyén kiszolgáltatottsága, törékenysége, bátorsága-gyávasága is benne van. Mindenki életében vannak olyan helyzetek, amikor megtörünk valamiben, amikor oda kellene állnunk, és mégsem állunk oda, mert az úgy egyszerűbb vagy jobb nekünk. Amikor háború van, egyértelmű és világos a helyzet: azt kell lépni, amit Thomas Mann és Bartók Béla lépett. Leni Riefenstahlnak is csak a pénzre meg arra a hamis hírnévre kellett volna nemet mondania.

* „Az élet egy gépezet, ami tele van szabálytalanságokkal. És én sem vagyok más, csak egy kis kavics a gépezetben, ami folyton beakad a fogaskerekek közé…” Voltál már olyan helyzetben, amikor kis kavicsnak érezted magad?
— Sokszor éreztem, hogy kis kavics vagyok a gépezetben, és egyszerűbb lenne belesimulni a fogaskerekekbe. Ahhoz, hogy a Kosztolányi Színház önálló teret kapjon, hogy a Lifka Mozi létrejöjjön, hogy a Lifka család számára ez a város megmutassa, ne csak szavakban, hanem tettekben is, hogy mit jelentett nekünk Lifka, nélkülözhetetlen volt az a folyamat, amelyet sokakkal véghezvittünk. Az biztos, hogy azokban a momentumokban én voltam a kis kavics a gépezetben. Ez nem jó érzés. De akkor is kis kavics vagy a gépezetben, amikor az iskolában látod, hogy bántják a gyengébbet, és nem tudod befogni a szádat, és végül az igazgatónál kötsz ki. Tudod, mi volt a leghihetetlenebb érzésem ezzel kapcsolatban? Hatéves voltam, a Sandnál jártam óvodába, s a homokozóban az egyik kislány kikapta a kezemből a játékot, mire én ráöltöttem a nyelvemet. Erre az óvó néni nagyon megdorgált, holott én azt vártam, szeretgessen meg, mivelhogy elvették tőlem a játékomat. Nagyon mély szomorúságot éreztem akkor. Említettem közéleti, emberi példát is, ám hogy a mondat, amelyet idéztél mennyire hiteles vagy álságos, na ezen el lehetne gondolkozni és vitatkozni...

* Az utolsó három regényedet akár trilógiaként is lehet olvasni. Nemcsak a szerkezetük hasonló, hanem még az a módszer is, ahogy a különféle női karaktereket polarizálod. Tudatosan állítod szembe mindig a gyengét az erősebbel?
— Ez nem tudatos. Azért írtam így, mert engem ez szórakoztatott. Így jár az agyam, így látom, így élem meg a dolgokat. Viszont nem vagyok biztos abban, hogy épp Leni Riefenstahl az erős, nem pedig Kozma Léni, aki nem hagy fel a nyomozással (miért volt az a hulla a padláson?), s aki őrületbe kerget ezzel mindenkit. Megküzd a dolgokkal, és előre halad. Ugyanakkor Leni Riefenstahl egy középszerű színésznő, aki kihasználta az adott történelmi kor lehetőségeit. Soha nem vallotta be: „Igen, kiszolgáltam a nácizmust, nem vagyok háborús bűnös ugyan, de emberileg gyenge voltam. Kiszolgáltam egy rendszert, hogy jobban éljek, több pénzem legyen, megcsináljam a filmlaboratóriumomat.” Annyira szánalmas.

* „Közel kellene kerülnöm az életemhez” — mondja a főhősnőd, s valóban, ha jobban elmélyülünk a trilógiában, életrajzi elemeket is felfedezhetünk. Szándékos szembesülést önmagaddal…
— Politikai elköteleződést vállaltam, s a vívódás, ami ezzel jár, valóban nyomon követhető A kis kavicsban. Mint ahogyan az anya féltő szeretete és aggódása a Kijárat az Adriára című regényemben, vagy az, hogy pionírként hogyan bámultunk és sírtunk Tito láttán. Értékrendről, erkölcsről, világrendről gondolkodnak az írók. Ez nem azért van, mert így dönt egy író, hanem azért, mert egyszerűen ettől művészet a művészet. Szerintem az egyéni döntés, hogy megírom a Háború és békét, ami a végén a legnagyobb szerelmi történet lesz. Tényleg az egyik legnagyobb szerelmi történet, de közben miről is szól még…? Azokat a problémákat, amelyek engem feszítenek, azokat a kérdéseket, amelyek engem foglalkoztatnak, igen, kiírom az irodalomban. A trilógia története lezárult A kis kaviccsal. Most csak az a kérdés, mit csinálok ezután.

* Teszerinted milyen egy ideális nő?
— Olyan, mint az anyám. Odaadó, végtelenül figyelmes, tapintatos, megbízható. Néha az önzésig fokozódó átadottság jellemzi, időről időre pedig az asztalra csap, amitől aztán a dolgok a helyükre kerülnek.